Fotóalbum jelent meg Szabolcs Péter szobrászművész alkotásaival és írásaival

A könyv elkészültét Mészáros T. László fotóriporter szorgalmazta, aki a kötet fotósa, szerkesztője és gondozója is.

– Nagy tisztelője vagyok Szabolcs Péternek, a szobrai közel állnak hozzám, esztétikailag és lelkileg is megérintenek – számolt be motivációiról a fotós a Lokálpatrióra klub Iványi Ildikó által vezetett minapi összejövetelén, ahova meghívott vendégként érkezett, Szabolcs Péter társaságában. – Úgy 19 évvel ezelőtt, egy iskolai alapítványi bálon hoztam szóba először Szabolcs Péternek, hogy jó volna létrehozni egy könyvet az általam megfotózott kisplasztikáiból és írásaiból. Az évek akkor elsodorták az ötletet, de mivel rendszeresen megfordultam a műtermében, kezdett összeállni egy nagyobb anyag. Egy ponton túl már célzottan, az ő szempontjaira figyelve folytattam a fotózást, s a kollekcióból, egyebek mellett a város támogatásával megszülethetett a mintegy hatvan alkotást bemutató kötet. Nagy élmény volt számomra a szobraival való foglalkozás, nem csak fotósként, emberként is sokat kaptam ettől a kapcsolattól.

A kis kötet az első könyv a 77 éves Munkácsy-díjas szobrászművészről, az eddig megjelent kiadványok ugyanis tárlatokhoz kapcsolódó katalógusok voltak. Ezekben is megosztotta gondolatait, érzelmeit az olvasókkal, sosem volt idegen számára a tollforgatás.

– Az írások némelyike konkrét szoborhoz kapcsolódik, de a többség általános morális kérdéseket vet fel a világ folyásáról, a művészet szerepéről – kapcsolódott Szabolcs Péter, Zalaegerszeg díszpolgára. – Nem új keletű sorok ezek, ahogy az életünk során jöttek az örömök és a gondok, úgy születtek meg a feljegyzések. A zalacsébi Krisztus szobor szívében fészket rakó madarakról, a szobrászi munka lényegéről, a csatári harangszóról, ezek kapcsán reményeinkről és csalódásainkról, örömeinkről és félelmeinkről.

Valamint az idő múlásáról, s a vele érkező gondolatokról.

– Nekem még voltak igazi mestereim, akik olyan üzeneteket ültettek el bennem, melyekből ennyi idő múltán is okulhatok. Gyerekként a szülők intelmeit nem szokás megszívlelni, csak évtizedek múltán látjuk be az igazukat. Minden életkornak megvan a maga sajátos szűrője, iránytűje, ami kijelöli a fontos, befogadható tartalmakat. Van, amire én is csak most, hetven fölött értem meg. Michelangelo utolsó piétája olyan, mintha nem is az ő keze nyomát viselné. Addigra már nem érdekelte a világ visszajelzése, az Istennel való viszonya, az elmúlás közeledte foglalkoztatta. Jómagam is így vagyok ezzel. Kicsit elkeserítő belátni, miként működik a világ. Az alap: a gazdag nem akar szegény lenni, a szegény meg gazdagságra vágyik. Ez az örök törekvés mozgatja a szálakat, ez vezetett háborúhoz, s ez zajlik ma is körülöttünk.

Néhány éve Csatárba helyezte át műtermét, s a hely szelleme alkotásra késztette. Csatárhoz kötődik ugyanis legjelentősebb román kori kódexünk, a változatos illusztrációiról híres Admonti, vagy Gutkeled biblia. A könyvet a források szerint Salzburgban készítették a 12. században, s 1138-ban került a csatári bencésekhez, akiknek kolostora állt a településen. Ma az apátságnak már nyoma sincs, a bibliát pedig Bécsben őrzik.

– Azt vettem a fejembe, hogy a falut meg kellene tisztelni egy emlékjellel, ami a biblia százéves ittlétére utal. Oltárra helyeztem a fél méternél is nagyobb bibliát, s a kompozíciót román kori boltívvel fogtam körbe, szimbolizálva az elpusztult kolostort. A biblia gipsze elkészült, a végleges változatot bronzból képzelem el, az oltárt és a boltívet pedig mészkőből. Egy Diana szobrom is kiöntésre vár, amit veszprémi vadászok kértek tőlem. Mivel nem pártolom az állatok megölését, a nőalakot úgy ábrázoltam, hogy egy őzikét ölel magához. A mellette ülő kutya is erősen csodálkozik, nem tudom, mit szólnak majd hozzá a vadászok. De különösebben nem tépelődöm ezen, a magam örömére készült.