Szárnyát kitárva belehasít a légbe – Kiállítás nyílt Szőke Veronika alkotásaiból Kanizsán

Így önti szavakba ars poeticájában ihlettel kapcsolatos gondolatait Szőke Veronika művészetterapeuta, akinek nemezképeiből és -madaraiból Élet-képek címmel a minap nyílt kiállítás a nagykanizsai Medgyaszay Házban.

– Az alkotás miértjét sohasem tudtam igazából megfogalmazni – bocsátotta előre Szőke Veronika. – Leginkább egy madár repüléséhez tudnám hasonlítani, aminek nem a táplálékszerzés vagy valamilyen ösztönkésztetés az oka, hanem a játékos élvezet iránti megmagyarázhatatlan igény. Egyszer csak történik valami, s a madárka kibontja szárnyait, nekifeszíti a légnek, hogy végigsimogathassa velük a kék eget. Az ihlet is ilyen a maga misztikus érthetetlenségében. Amikor jön egy érzés, születik egy gondolat, vagy hirtelen meglátok valamit, ami megindít, az rögtön belső vizuális élménnyé formálódik bennem – csupán ennyi a „teremtés” pillanata. Az, hogy mindebből hogyan lesz valóságosan, kézzelfogható módon kép vagy kézzelfogható anyag, már a tudatunkon múlik.

Veronika első és örök mentora Kustár Zsuzsa iparművész volt – az egyetlen grafika, ami a kiállításon látható, őt ábrázolja, neki szeretett volna vele emléket állítani a művészetterapeuta szakember. Ő ismertette meg a nemezzel mint az önkifejezés lehetséges anyagával.

– Zsuzsa néni mellett nagy szeretettel és hálával gondolok vissza Petky Péter iparművészre, Szűcs Árpád festőművészre, Csávás Csaba szobrászművészre és Szűcs Attila professzorra is, akik hittek bennem, megtanítottak arra, hogy én is higgyek magamban, s bátran vállaljam a gondolataim – fogalmazott az alkotó.

Azt is megtudtuk tőle: a nemez egy ősi textiltípus, amit hagyományosan birkagyapjúból gyúrnak vizes közegben.

– A nemez engem szeretetre tanít – folytatta Veronika. – A szinte láthatatlan, vékony gyapjúszálak a sok törődés hatására egymásba kapaszkodnak, egymásba simulnak, pont úgy, mint a szerelmesek, hogy aztán elszakíthatatlan egységet teremtsenek.

Az alkotó kedves témáit a természet adja, de szereti a portré­ábrázolásokat is – igaz, azok szintén a természetbe vezetnek, mert például az évszakokat arcokban fogalmazta meg.

– A gondolat e mögött az volt, hogy milyen gyorsan múlik az idő; ami sajnos az emberi életre is igaz – tette hozzá a művészetterapeuta. – A tájképeket pedig szűkebb lakóhelyem ihlette. Szeretem képeimen a vizet, minél nagyobb, annál jobb, technikai szempontból is kihívást jelent a mélység és a távolság érzékeltetése, a víztükör ábrázolása. Kedves témám a vihar is, de nem a katasztrófákat okozó, hanem az, amikor a természet csak megmutatja az erejét. Nemezen ábrázolni az esőt, a szelet, a felhők gomolygását nem könnyű feladat, de jó játék, élvezem minden pillanatát.

Az alkotási folyamatba is beavatott minket a szakember, mint elmondta, elsőként egy grafikát készít – elég egy vonalrajz, mert akár egy festmény esetében ennek a motívumait, figuráit is ki kell tölteni.

– S lényegében a munkafolyamat is azonos, csak éppen itt nem festékeket keverünk össze, hanem gyapjúszálakat, gyapjúkat, de a tónusok, árnyalatok ugyanúgy alakulnak ki – fogalmazott. – A megrajzolt mintára rétegzem a színeket, picit a szerencsén is múlik, kijön-e az az árnyalat, amit elképzeltem. Nehezíti az alkotó dolgát, hogy itt nem lehet folyamatosan figyelemmel kísérni az eredményt, mert tükörképről beszélünk. Amikor a gyapjúszálak félig, háromnegyed részig össze vannak gyúrva, akkor még tűvel tudok rajta javítani, van lehetőség az átdolgozásra is, de ezzel együtt bizony bonyolult műfaj ez. Ezért is még mindig a grafikát szeretem a legjobban. A tűvékonyra faragott ceruza finomsága lehetőséget teremt a részletgazdag kidolgozásra, a fény-árny játékára. De bármilyen technikát választok is, fontos, hogy az alkotás üzenettel bírjon, mások számára érthető legyen, ébresszen gondolatokat, váltson ki érzéseket. Én nem azért alkotok, hogy híres vagy sikeres legyek, hanem azért, amiért a madárka egyszer csak nekiiramodik, és szárnyait kitárva élvezettel belehasít a légbe.