Hartmann Miklóssal az Örömóda című könyvéről beszélgettünk

Hartmann Miklós A széna illata című könyve a tágabb családja történetébe ásott bele, egészen az 1700-as évek közepéig. A felmenők ugyanis az akkori német nyelvterületről érkeztek a törökdúlás miatt elnéptelenedett magyar vidékre, az áttelepülés az uralkodó, Mária Terézia, a magyar egyházak és a német ajkú családok egyetértése mellett zajlott. A Hartmann család története ebben a kötetben egészen 1953-ig követhető. A történelmi tényeket a családi emlékezet egészítette ki. Az érkezők magas mezőgazdasági tudást, de legfőképp különösen fegyelmezett munkamorált hozva magukkal hamar talajt fogtak új otthonukban, amely annak ellenére a hazájuk lett, hogy őrizték a német nyelvet és a hagyományaikat.

Amint önálló életre kelt a könyv és találkozott a mindezt átélő közösség leszármazottaival, azaz az olvasóival, új feladat előtt találta magát a zalaegerszegi közgazdász, tanár, a kamara egykori vezetője. (Eredeti hivatásai azért hangsúlyozandók, mert mindig jelzi, nem tartja magát írónak.) A tatai, tatabányai, oroszlányi térségben, Kecskéden, Környén s a közeli falvakban megtelepedett ősök utódai ugyanis a XX. század közepén ismét a történelem viharán kellett, hogy átverekedjék magukat.

– Az író-olvasó találkozókon egyre tisztábban merült fel bennem, hogy a svábok kitelepítésével kötelességem foglalkozni, mindenki azt kérdezte, mikor folytatom a II. világháború utáni tragédiájukkal – mondja a szerző, amikor arra kérem, meséljen a második, Örömóda című regénye keletkezéséről. – A korábbi kötet is hároméves kutatómunkát igényelt, ezúttal sem tehettem másként.

– Mégis a szerelmi regény műfaját választotta…

– Nem vagyok történész, sem író, úgy találtam, az elmondandó ebben a műfajban közvetíthető legjobban.

Az Örömóda Ervin és Eszter, két egymástól elszakított szerelmes fiatal történetén keresztül mutatja be a magyarországi német ajkú sváb lakosság 1946–47 közti, Németországba való kitelepítését. Magyarország a németek oldalán vesztesként fejezte be a II. világháborút, aminek egyik következménye lett, hogy a német kollektív bűnösség elve alapján a hazai németséget egyszerűen eltávolították otthonaikból. Azokat, akiknek a felmenőit kétszáz évvel korábban még élni, dolgozni hívták a Kárpát-medencébe. Ismeretes, a magyar külügyminiszter 1945. május 16-án jegyzékben közölte Vorosilov marsallal, hogy Magyarország 300 ezer német „volksbundistát” szándékszik kitelepíteni. A rendeletet később Nagy Imre írta alá. Végül Magyarország 1946 és 1948 között legalább 185 ezer német nemzetiségű polgárát fosztotta meg állampolgárságától, s telepítette ki az amúgy romokban heverő Németország szovjet és szövetségesek által felügyelt zónáiba.

Nos, köztük volt Hartmann Miklós regényének főhőse, Ervin, így elveszítette a szerelmét, akit évtizedek múltán, majd csak a hetvenes években látott viszont. Ervin élete, kalandjai lehetővé teszik az író számára, hogy érzékeltesse, min mentek át az otthonuktól, családjuktól, hazájuktól megfosztott, sokszor idős emberek, akik bajosan tudtak új életet kezdeni. Ervin természetesen a hazaszökésben érdekelt, ezt kétszer is véghez viszi, csak azután nyugszik bele a magánéleti kudarcba, hogy megtudja, Eszter gyermeket vár, máshoz kötötte az életét. Ervin a nyugati világban is megtalálja a számítását, amit a munkamorálnak, a szakértelemnek köszönhet.

– Nagyon kényes téma, úgy vélem, a rendszerváltás előtt azért nem nyúltak hozzá, mert Nagy Imre érintett volt benne, azután pedig éppen ugyanezért… Én szeretném a valóságot közelíteni, ezért azt kerestem, milyen valóság formálta az emberek életét, motivációit.

Mivel a hétköznapi ember általában nem jár levéltárba, ez nem is várható el, a szépírók dolga volna, hogy a történelmi helyzeteket olvasmányos keretekbe foglalják. Gárdonyitól például sokkal többet tudunk az egri várról, mint a forrásokból. A történetek erejében bízom én is, hiszen azokban az olvasó a maga sorsát is tudja tükröztetni.

– Merrefelé kutatott? Kérdem ezt azért, mert a regény egyik betéttörténete megdöbbentő, még a német szakirodalomban is kevéssé feldolgozott tragédiát beszél el: a hosszú vonatszerelvény vagonjaiban megérkező magyarországi svábokat abban a Sonnessteinben szállásolják el először, amely elmegyógyintézet volt a náci uralom alatt, s 13 ezer ember lelte az ott kialakított krematóriumban a halálát.

– Sok anyag felgyűlt a korábbi könyv írásakor is, ez a konkrét példa egy holokausztta­nul­mányban bukkant fel számomra. Kiderült, a több mint 700 éves vár Drezdától 16 kilométerre, az Elba partján van, ez lett a karantén a magyarországi svábok számára. Az ott áldozatul esett emberek sem voltak valamennyien elmebetegek, sokan ide „bújtak” el a rendszer elől.

– Tartják-e ma a kapcsolatot a kint maradtak és a hazaiak, a visszatelepültek, azok gyerekei, unokái?

– Majd 1950 után lett mód arra, hogy hazajöhessenek azok, akiket Magyarország arra érdemesnek tartott. A kilencvenes években már vásárolhattak vissza házakat, lakásokat. De a javaiktól megfosztott idősek már nem tudtak új életet kezdeni, valójában sehol. Azt érzékelem, hogy a ma idehaza élő német ajkúak félelmei között még mindig ott lapul az, hogy ugyanez megtörténhet. Igyekeztem érintett emberekkel interjút készíteni, de sokan visszaléptek, gyanakvóak lettek, nem szeretnék bolygatni a múltat. Szerencsém volt, akadt olyan, akit, miután köztük él, elfogadtak, neki megnyíltak. Egy memoárt is kaptam, afféle naplót, amely feldolgozást igényelne. A naplóíró karaktere némileg hasonlít Ervinre, de nem feleltethető meg teljesen.

– Az utolsó pillanat, hogy az érintettek meséljenek, hiszen az idő fogy, az átélők elmennek.

– A történészek is kutatnak, foglalkoznak a témával, dr. Tóth Ágnes történész Hazatértek című interjúkötetét is olvastam, amely szerkesztetlenül, az élőbeszéd és érzelmek szintjén közli a visszaemlékezéseket.

A regény a hétköznapok szintjén is meglepi az olvasót. Érzékletesen írja le a különböző szakmák tevékenységét. Ervin elektroműszerész, radart javít, a bányavonat mozdonyának robbanásánál is a szakértelme segít megakadályozni a nagyobb bajt. De a berlini Tempelhof reptérről is pontos képet rajzol.

– Honnan az ismeret?

– Rádióamatőrködtem fiatal koromban, de természetesen mérnököket is bevontam a szöveg pontossá tételében. Nem jártam a ma már nem működő Tempelhofon, de sokat olvastam, dokumentumfilmeket tanulmányoztam. Szempont volt számomra továbbá, hogy a korábbi kötet mezőgazdasági, paraszti világának bemutatása után a városi polgárság életét is megjelenítsem.

– És a Sopron környéki erdők alapos ismerete, ahol hőseink hazaszöknek?

– Ott szolgáltam határőrként 1971–72-ben, bejártam a vidéket. A környékbeli őrsök területeit is ismertem. A sziklák, nyiladékok, völgyek, patakmedrek mind valóságos, pontos helyszínek. Ott tanultam meg egyébként, hogyan kell felugrani a mozgó vonatszerelvényre.

– Netán találkozott ott tiltott határátlépőkkel is?

– Hogyne. Egész családot hoztak be nagypapával, gyerekekkel, kutyával. A naivitás minősített eseteként értékelhető, hogy azt mondták, úgy hitték, át lehet sétálni Ausztriába. Persze lehet, hogy csak próbálták menteni magukat ezzel az indokkal.

– Eszter nem kapja meg az Ervintől érkező leveleket, ami nagyon is működőképes regényszervező fortély…– Nem tudhatjuk, hogy ilyen helyzetben hogyan próbálnánk védeni a gyerekeinket.

(Hogy ez mire vonatkozik, ahhoz el kell olvasni az Öröm­ódát. Közben érdekes lesz azt is megtapasztalni, mennyire nincsen ismeretük az itthoniaknak a nyugat-európai viszonyokról, ahogy a kintiek sem érzékelték a hazai szabadságdeficitet.)

– Miért lett Örömóda a regény címe?

– Ervint és Esztert összeköti a zene szeretete, egy délután együtt hallgatják Beethoven szimfóniáját, ami Schiller versére íródott, amelyről a források némelyike azt sejteti, valójában szabadságóda. A szimbolikát használtam. Mindazonáltal nem szerettem volna nagyon érzelmesre hangszerelni a könyvet, remélem, sikerült.

A Salamon Dávid tervei alapján született borítón (melyen Kovács Krisztián grafikája szerepel, ahogy A széna illatán is) láthatjuk is a zenemű kottájának három sorát. Szerkesztőként ezúttal is dr. Salamon Éva, korrektorként pedig dr. Vajda Istvánné volt a szerző segítségére.

A szerelmi történeten túl miről szól a könyv? Jó lenne, ha hagynák az embereket élni, boldogulni, nem avatkoznának bele az életükbe. Hartmann Miklós legalábbis ezt szeretné.

A szerző a zalaegerszegi Zala – Líra könyvesboltban (Kossuth u. 55.) december 9-én 16–18 óra között dedikálja a könyvet.