Garaczi László, a lemur regényfolyam írója volt a Literaturista sorozat vendége

A kortárs irodalom és az olvasók egykori író-olvasó találkozói jó néhány évre kihaltak, holott minden ilyesfajta program bizonyította, hogy az író sokkal több az írott szónál.

Zalaegerszegen Szkárosi Endre, Villányi László, Jász Attila már bizonyította ezt, legutóbb Garaczi László érkezett a sorozatnak hangulatában is ideális helyszínt adó Club PopUp Undergroundba. A törzsközönség megszokhatta, hogy Tóth Imre költő (civilben könyvtáros) fontolva haladó, halk kérdései igyekeznek a lényeget tapintani.

Hogy az író és az olvasója találkája mennyire termékeny tud lenni, azt a minapi estén Garaczi is hangsúlyozta, elmesélve, a közösségi média, a Facebook ismertette meg alaposabban őt is az olvasóival. „Korábban nem is tudtuk, milyen az olvasó, nem ismerte senki, ma meg – olykor a politikai véleménynyilvánítás talaján – konkrét barátságok alakulnak, kiderült, az olvasó nem fikció, köszi Zuckerberg”, mesélte, hozzátéve, ő még nehezebb helyzetben volt, hiszen „30-40 éve otthon ülök”, utalt a szabadúszók sajátságos életvitelére.

Az otthon ülés azt jelenti, hogy állandóan írni kell, éjjel is, ha felébred az ember, mert eszébe jut valami. Az eszébe jutás igen csalóka dolog, úgy tűnik, főleg nappal nem akar működni, annál inkább igénybe veszi a hajnalokat. Szóval nehéz ügy írónak lenni, ne irigyelje senki. Garaczi László a versek, drámák, az úgynevezett és a nyolcvanas években szinte kötelező kísérletező próza után fordult a regényírás felé, amiben először még titkolta a történetmesélés iránti igényét, de a „lemur” sorozat végül kikövetelte tőle. (A névadó lemur egyfelől egy madagaszkári majomfajta, aki feltartja az ujját, másfelől ókori mitológiai lény, a holt lelkek szelleme…). A pontosan szeletelt és adagolt regényfolyam szépen előtárta az elmúlt hazai évtizedeket, a szerző születésétől kezdve. Garaczi 1956 nyarán született, a szülei megrémültek a forradalomtól, ez kihatott a csecsemő életére is. Kamaszként lassan értette meg, hogy noha odahaza ellenforradalomként gondoltak az eseményekre, valami mégsem stimmel ezzel, ha egyszer az emberek nem mernek kimenni az utcára október 23. napján. (Tízévesen hiába kereste azon a napon a focistársait a téren.)

A történelem lassan nyílt meg neki, ma is sajnálja, hogy a már nem élő szüleivel végül nem tudta megbeszélni, pláne megírni.

Ha korszakról ír az ember, akkor magáról? Lassan bontakozott ki a válasz, hiszen az önéletrajz általában nem vonzza az írókat, ámbár a végén többnyire azzal szembesülnek, hogy de, mégiscsak önmaguk élménytára a legkimeríthetetlenebb forrás. A Garaczi-regények ezzel együtt rajzolják ki a hazai hatvanas-hetvenes-nyolcvanas éveket. Iskolák, katonaság, kiskamaszélmények, a személyes zárkózottság egészen rokon volt a korszak kollektív befelé fordulásával. Az úgynevezett szocialista diktatúrát átlengő és regényeiben a reménytelennek tűnő pályakezdéssel együtt megragadott szürkeség ellenére Radnóti Sándor esztéta azt írta róla, hogy a kortársai közt a legjobb humorista. Ebből meg is villantott az esten, amikor felolvasta a „Kés és villa” versét. A regényeihez mélyfúrásokat is végzett, kutatott, levéltárba, könyvtárba járt, precizitást jelez, ahogy ellenőrizte személyes emlékeit.

Általában kínosnak tűnik a kérdés, „hogyan lettél író?”, a feloldás mindig a választól függ. Garaczié: „igazából csak egy koncertre indultam”. Egy lány (ki más…, itt jegyzem meg, a felesége is ír, fordít, sőt, nemrég közös könyvet terveztek) azonban bölcsészkari találkára indult, ő meg vele tartott. A táskájában (talán egy katonasági „szimatszatyor?”) mindig nála volt a salátás füzete, tele íráskezdeményekkel, versekkel. Volt bátorsága megmutatni, szerencsére tetszett az egybegyűlteknek, bár mondták neki, valami írógépet be kéne szerezni, a kézzel írás már nem divat. Bekerült az avantgarde-ot favorizáló társaságba, kiadókkal, folyóiratokkal, színházakkal ismerkedett, és elindult a pálya. Ebből is látszik, milyen veszélyes kihagyni egy koncertet.

Megírja a rendszerváltás utáni harminc évet? Kérdeztem a szelíden csordogáló est végén. Kéne? Kellene, tudja, még érlelődik. Várjuk.