Tóth Lívia és Bornemisza Eszter textiljei Zalaegerszegen

Tóth Lívia édesapja zalalövői származású volt, gyerekként gyakran látogattak el a dedesi szőlőbe.

– Mi még átmehettünk az úgynevezett „Római hídon”, emlékszem, egyszer apukám kalapját elfújta a szél… – villannak be a gyerekkor képei. – A szőlő végében erdő volt, ott bújtam el cikláment, ibolyát szedni, s imádtam a rét kaszálatlan, nagy füvében csalingálni. Ezek az érzések máig bennem rezegnek.

Ő már Szombathelyen született, a család Vasszécsényben élt. A ´70-es években, gimnazistaként tért be a Savaria Múzeum által útjára bocsátott kortárs textilbiennáléra, s az ott látottak mélyen megragadták. A következő impulzus a velemi művésztelepen érte, ahova Geszler Mária keramikusművésszel látogatott ki, s meglátta szőni Hauser Beátát.

– Egy oroszlánt szőtt, amint megszagol egy virágot… A technika finomsága és a kárpitban rejlő gondolat egyaránt letaglózott, ott döntöttem el, hogy én is ezt az utat akarom járni. Kicsit későn kapcsoltam, ekkor már végzős gimnazista voltam. Elsőre nem is sikerült bejutnom az iparművészetire, így a szombathelyi főiskola matematika-rajz szakát kezdtem el. Két évig gyürkőztem a matekkal, aztán menekülőre fogtam, szerencsére ekkor már megnyílt előttem az Iparművészeti Főiskola kapuja.

Elvégezte a mesterképzőt is, majd minden szempontból termékeny, alkotó évek következtek. Kőszobrász-restaurátor férjével három gyereket neveltek, s amikor a csemeték nagyobbak lettek, Tóth Lívia doktori iskolába iratkozott, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen szerezte meg a DLA fokozatot. Közel öt évig tanított a szombathelyi egyetemen, jelenleg pedig Veresegyházán él, és Nyíregyházán tanít, adjunktusként.

Tudakoljuk, miként lesz valaki „Doctor of Liberal Arts”, vagyis a szabad művészetek doktora?

– Ugyanúgy szükséges hozzá egy kutatás, mint más területek doktorátusához, s el kell készíteni a doktori dolgozatot, valamint művet is. A révkomáromi katonatemplom textilbe öltöztetését tűztem magam elé feladatul, az épület ma kiállítások helyszínéül szolgál. A felvidéki barokk templomban 4 méteres osztású képhelyek találhatók, ebben a léptékben kellett gondolkodnom, az oltárra pedig 5,7 méter hosszú mű került. A tex­tilekhez szkíta, hun és avar motívumokat kutattam, mert érteni akartam, mitől magyaros a magyar mintakincs. Analógiákat kerestem a korábbi korokból, s azokat ültettem át a munkáimba. Kísérleteztem ujgur, kelta és honfoglalás kori motívumok összeépítésével is, s azt tapasztaltam, hogy szép egységbe olvadnak. Senkinek nem tűnt fel, hogy nem a magyar népművészetből merítettem… Hiedelemvilágunkat és motívumkincsünket tehát sokféle hatás befolyásolja, amit befogad és megőriz a kollektív tudattalan.

Nem ő az egyedüli művész a családban. Ifjabb bátyja, Tóth Csaba Munkácsy-díjas képzőművész szintén nem ismeretlen a zalai közönség számára, többször láthattuk munkáit, továbbá ő szerkesztette és zömében írta is Farkas Ferenc bocföldei szobrászművész tavaly megjelent reprezentatív albumát.

– Idősebb bátyámnak is jutott szerep a pályaválasztásomban, ő ugyanis textilfestékeket forgalmazott Kőszegen. A matéria elérhető közelsége a textil felé terelt, s amúgy sem szerettem volna „a Tóth Csaba festőművész húga” státuszban szerepelni – küld egy mosolyt a megnyitón szintén részt vevő ifjabb bátyja felé a művésznő.

Tóth Lívia a nemezzel kötelezte el magát, élvezi a technikában rejlő gyorsaságot, a gyapjú gyúrásában megéledő közvetlen manualitást.

– Ha a fejemben nagy vonalakban már kész a mű, akár pár nap alatt is megszülethet az eredmény, persze ez csak a kisebb munkákra igaz. E technikánál fantasztikusan gazdag a felületképzés tárháza, s munka közben, ahogy az ember gyürkőzik az élő anyaggal, egyre jönnek az újabb ötletek. Vonzanak a monumentális felületek, megesik, hogy egy kard markolatán látott apró motívumot nagyítok fel, s azt kell mondjam, működik. Az is inspirál, hogy a nemez lehetőséget ad bármilyen szabad formára, készítettem már teljesen amorf, kígyó, rombusz vagy hurok alakú textilképet is.

Egerszegi kiállításán két nagyméretű munkáját láthatjuk, a Fényesség és a Generációk címűt. Előbbi nem könnyen adja meg magát, hiszen a felületes szemlélő pusztán egy 4 méteres, szinte egynemű, szürkés szőnyeget lát. A részletek és a spirituális tartalom kibomlásához el kell időznünk előtte. Mindkét említett textilképen alkalmaz fémszálakat. Ezeket külön réteg rejti, a nemezbe dolgozva. Tarsolylemezt ábrázoló művébe két fémszálas réteget is beleépített, majd a nemezt a motívumok mentén felvágta, így előtűnt az ezüst és az arany csillogása.

Több elismerést magáénak tudhat, a 2017-es keszthelyi Pelso Országos Kerámia és Gobelin biennálén Borostyánkő út című művével nyert díjat, az 5. Textilművészeti Triennálén pedig a Magyar Művészeti Akadémia szakmai elismerését kapta meg Kőfolyam című munkájáért. Művein nemezzé formál portrét, madárfészket, gejzírt, füves rétet, kőomlást, hullámzó víztükröt, labirintust, kertet egyaránt, de még a Kárpát-medencét is gyapjúba gyúrta. Kedvvel lép ki a térbe, izgalmas textilplasztikává írva át az alkotásra inspiráló jelenséget.

– Alapvetően a természeti formák, a táj elemei igéznek meg annyira, hogy beinduljon az agyam, ezt az irányultságot hoztam magammal – indokolja a fő csapásirányt. – A letűnt kultúrák régészeti hagyatéka is gyermeki izgalmat ébreszt bennem, hiszen anno nagy kaland volt számunkra, hogy szülőfalum határában sorra fordultak ki a földből a római kori cserépdarabok, amikor a nagybátyám szántani kezdett. Sok mindent találtunk, de ez csak nekünk volt szenzáció, hiszen Vas megyében úgy tartják, hogy minden ásónyom előad valamit a római korból.

Zalaegerszegen Bornemisza Eszter textilművésszel közösen tette paravánra alkotásait, a művésztárs azonban párizsi elfoglaltsága miatt nem tudott jelen lenni a megnyitón. Ez az első közös kiállításuk, nem fűzi őket egymáshoz szoros baráti kapcsolat, de Tóth Lívia úgy érezte, műveik együttese érdekes esztétikai és tartalmi visszhangot ébreszt. Nem tévedett, s erről május 25-ig bárki meggyőződhet.