Bábos produkció az öregedésről és az elmúlásról a Griff színpadán

A báb formájában megelevenedő Polcz Alaine mesélte a fenti kis történetet a minap a Griff színpadán, az Esti mese felnőtteknek sorozat legutóbbi, az öregségről és az elmú­lásról szóló előadásán. A produkció ötlete Markó-Valentyik Annának, a győri KL Színház művészének köszönhető, aki nem először nyűgözte le zalaegerszegi közönségét egyszemélyes fellépésével. Az Anyajegy és az Éneklő Betlehem után most az Alaine – Ideje a meghalásnak című estjével, amiben a Liszt Ferenc- és Harangozó Gyula-díjas Ladányi Andrea vállalta a rendezői és koreográfusi feladatokat. Az előadás dramaturgja Nagy Orsolya, a zene Borlai Gergőnek és Kákonyi Árpádnak köszönhető, a báb Hoffer Károly, Palya Gábor és Raffai Péter munkája, a produkciós vezető Markó Róbert.

Milyen a viszonyunk a halálhoz? Meg merünk-e nézni egy halottat? Miként kezeljük az öregedés nyűgeit?

A fenti, nem éppen habkönnyű tartalmakat vetítette elénk a Polcz Alaine (1922–2007) írásaiból merítő, Karády Katalin dalaival dúsított est.

Aki a halál, a gyász témájához nyúl, megkerülhetetlenül szembetalálkozik Polcz Alaine pszichológus, író munkásságával, akinek egész életét meghatározták az ifjú kor traumatikus élményei. A II. világháborúban szerzett sebesülése a klinikai halál állapotába juttatta, s az orosz katonák szexuális erőszaktevéseit is el kellett szenvednie. Mindez nem törte meg, hanem a szenvedők felé fordította. Első, kudarcba fulladt házassága után második férje Mészöly Miklós Kossuth-díjas író volt, akihez eltéphetetlen, de kínokkal teli szerelem fűzte. Szakmai pályáján kezdetben művészetterápiával, majd a 70-es évektől haldokló gyerekekkel foglalkozott, ő alapozta meg és indította el a magyar hospice mozgalmat.

Az alakját megidéző est számos életrajzi elemet megvillant, s a báb is Polcz Alaine vonásait viseli, mégsem csak róla szól a történet. A szövegek, a dalok és a mozgás által olyan hangulati, érzelmi mozaik áll össze, amelyből bárki kirakhatja a maga számára érvényes üzenetet.

A halál a mi kultúránkban kényelmetlen téma, elhessentjük, ne is beszéljünk róla. Úgy teszünk, mintha csak másokat érintene a kényszerű szembenézés, mi meg majd valahogy csak megússzuk. Józan ésszel persze tudjuk, hogy a vég elkerülhetetlen, de amíg nem muszáj, nem akarunk foglalkozni vele. Pedig a tudat mélyén sokakat fojtogat a félelem, s ha a halál bekövetkezte megközelíthetőbbé, „ismerősebbé” válna, talán a szorongás is tompulna. A helyzeten ez az előadás sem fog alapvetően változtatni, de muníciója ettől még határozottan gondolatébresztő. Főként, ami az öregedést illeti, ami ugye jóval tovább tart, mint a meghalás. A halál egy pillanat, az öregedés azonban hosszú folyamat, amivel nem könnyű együtt élni, megbarátkozni.

A mondandó megjelenítése lefegyverzően egyszerű, ugyanakkor komplex. Markó-Valentyik Anna ugyanis a maga fiatal, kifogástalan fizikai valóját egy nyolcvanon túli nő bábtestével építette egybe. Egyszerre van jelen, egyszerre mozdul és lélegzik a viruló, vonzó lény és a romló, pusztuló test. Létezik-e beszédesebb, kifejezőbb szimbólum az idősödő nők lelki vívódásainak felmutatására? Talán többek számára ismerős, milyen kellemetlen szembesülni a felvillanó képpel, ami orvul ránk ijeszt egy kirakatüvegről vagy a tükörből. Érdekes és árulkodó, hogy ezek a pillanatok akkor megrázóak igazán, ha váratlanul érnek bennünket. Amikor tudatosan pillantunk a tükörbe, a lelkünk valahogy felkészül a látványra. Ám ha spontán villan elénk a kép… Ez is azt erősíti, hogy lelkünket, bensőnket fiatal énünk uralja, aki egyszerűen megfeledkezik a gazdatest romlásáról. De baj ez egyáltalán? Jobb volna, ha gondolkodásunk, temperamentumunk, érzelemvilágunk is a test fáradását tükrözné? Na ugye. Ebben az esetben talán el se mentünk volna erre az előadásra...