A böjt előtt, torkos csütörtökön Zalában is engedélyezett az eszem-iszom

Az idén március 5-re esett a húshagyó kedd, a farsang farkának utolsó napja. Ezt elvileg böjtnek kellene követnie, kivéve a közbeeső torkos csütörtököt. Március 6. a hamvazószerda, rá egy napra, március 7-én engedélyezett a torkosság. Sokáig úgy tűnt, e jeles nap a feledés homályába merül. Adódott ez abból, hogy a nagyböjt idejére is rendre szerveztek mulatságokat, iskolai és más bálokat. Aztán eszmélt a turisztikai szakma, egyfajta vendéglői reklámfogásként nagy lehetőséget látva az időpontban. Újabban éttermek sora nagy engedményekkel csábítja a vendégeket. Ezzel újjáéledni látszik a hajdani népszokás, mely szerint a közelgő nagyböjt előtt még egyszer megengedett a mohóság, bőségesen lehet finom, tápláló ételeket fogyasztani.

Boldog Temesvári Pelbárt (1435?–1504) ferences szerzetes már a 15. században kritikusan írt a dunántúli falvak asszonyainak farsangi szokásáról. A neves prédikátor a szószékről is hangot adott nemtetszésének emígyen: „Az efféle emberek a farsangban istenüknek választják az ördögöt, akit álarcos mulatsággal és fajtalan énekkel dicsőítenek… férfiruhába és másfajta ruházatba öltözve, álarcos játékot űzve.”

Összejöveteleiken férfiak nem vehettek részt. Ugyanis kivételes alkalom ez a szebbik nem képviselőinek, hogy az év folyamán legalább egyszer lazítsanak szigorúan kötött életrendjükön, s néhány órát, esetleg egy napot, éjszakát mulatozással, tánccal, vigalommal töltsenek el. Helyszínként rendszerint valakinek a háza, pincéje, esetleg a kocsma szolgál. „A szokásban nagy szerepe van az improvizációnak, a szövegek és az álarcok nagymértékben rögtönzöttek; feltehetően sem a századforduló táján, sem ma nem rendelkezik kialakult színjátékszerű hagyományokkal. A hagyomány… legtovább a Mátra északi lejtőjén fekvő, elsősorban szlovák, morva településű falvakban maradt fenn. Az európai népeknél főleg szláv és német nyelvterületen széles körben ismeretes” – ezt már Újváry Zoltán kiváló újkori néprajztudós írja.

Bizonyos néprajzi források szerint a gazdaságosság is szerepet játszott e csütörtöki nap kiválasztásában, ugyanis nem akarták, hogy a háztartásban megmaradt húsételek kárba vesszenek. Ezért a böjtöt megszakítva, engedélyezték az elfogyasztásukat ezen alkalommal. Találó e nap neve: zabálócsütörtök, tobzócsütörtök, kövércsütörtök, bodozúcsütörtök, csonka csütörtök, de hívják kisfarsangnak is. A nagy eszem-iszom emléke az ismert farsangi mondás: ,,Inkább a has fakaggyon, mintsem az étel megmaraggyon!”

A szláv nyelvterületen egyfajta nőnapként tartják számon, miután arrafelé nemigen lelkesednek a hölgyeknek szánt március 8-ért. Torkos csütörtökön szőlőhegyre költöznek a hölgyek, ahol aztán kedvükre hódolnak a gasztronómiai örömöknek, közben táncolnak és énekelnek. A Mura mentén kívül így tesznek a Baranya megyei Kozáron, ahol a férfiak közül egyedül a zenészeket tűrik meg maguk mellett. A bajai bunyevác menyecskék három álló napig haza sem térnek a farsangi vigadalomból. Ahogy a prédikátor mondta: „Istenüknek az ördögöt választják”. Így tesznek a Dráva mentén is, akárcsak Vas megyei (gradistyei) horvátok körében, továbbá a Baranya megyei sokácoknál és a bácskai bunyevácoknál. A Pécs környéki – kátolyi és nagykozári – sokác (horvát) asszonyok zenei kíséret mellett amolyan tavaszváró tüzet is ugrálnak. Erről a néhai Frankovics György néprajzkutató számolt be a Honismeret folyóiratban, aki pályája kezdetén, a pécsi rádió riportereként, Zalában járva megtapasztalhatta a szentmártoni hölgyek rátartiságát. A szeánszokon szokás volt, hogy a szőlősorok közé karót szúrtak, rá kolbászt aggattak, hogy a szőlőszemek olyan vastagok legyenek, mint a kolbász.

Frankovics György a dél-zalai rituáléban páratlan farsangi rítusénekre lelt, amit a horvát mitikus népköltészet becses darabjaként lejegyzett. A tizenkét szótagú verssorokból álló ballada a szláv ősvallás rejtelmeibe enged betekintést. Kezdő sora így hangzik: „Stani se, Marica, bela je zorica”! (Magyarul: Hajnal hasad, ébredj Marica!) Vajon ki lehetett ez a titokzatos hölgy? Amolyan istenanya, akihez az életerő és a halhatatlanság kapcsolódik. Őt ébresztgetik, hívják vigadalomra a többiek.