Az elhurcoltak tragédiája – Megnyílt a Péntek volt és 23 című tárlat Nagykanizsán

„Péntek volt és 23, hajnal volt és negyed három. Felriadtunk rendőrszóra, pakolni kell a nagy útra.”

Az idézet 1950. június 23. hajnali- reggeli óráit idézi, amikor Zöld Sándor belügyminiszter jelentése szerint a déli, azaz Jugoszláviával határos övezet községeiből 2446 személyt a családjukkal együtt, az Államvédelmi Hatósággal karöltve, áttelepítettek a Hortobágyra mint kényszertartózkodási helyre. A megyénkből elhurcoltak tragédiáját mutatja be az a vándorkiállítás, amely nemrég nyílt meg a nagykanizsai Halis István Városi Könyvtárban, s melynek megvalósítására a Polgári Kanizsáért Alapítvány nyert pályázatot a Nemzeti Együttműködési Alaptól.

Páratlan képanyag

Ennek köszönhetően jöhetett létre a páratlan tárlat, melynek szöveg- és képanyagát a Telepesek Társadalmi Múzeum Alapítvány munkatársai, dr. Saád József és dr. Nagy Mária egyetemi oktatók írták, illetve állították össze – természetesen korabeli fotográfiákat is felhasználva. – A két szakember a határsávból történő elhurcolásról megyénként készített öszszeállításokat, ezek sorában született meg a zalai – hallottuk Papp Jánostól, a Polgári Kanizsáért Alapítvány kuratóriumi elnökétől. – Ez azonban nagyobb, részletesebb lett, mint a többi, mert innét, a zalai határsávból vitték el a legtöbb embert a hortobágyi rabtáborokba 1950 és 1953 között.

Ennek megfelelően dr. Saád József és dr. Nagy Mária kutatása tovább is tartott a zalai történések kapcsán, hatalmas gyűjtőmunkát végeztek, és számos interjút készítettek az érintettekkel, s meg kell mondanom, hogy ez a kiállítás igazából csak a jéghegy csúcsa. Arra azonban reményeink szerint mégis elegendő, hogy a ma élőknek bemutassuk a kommunizmus rémtetteinek ezen részét. Különösen a fiataloknak – a középiskolásoknak a kiállításra épülő vetélkedőt is szerveztünk.

Az 1945-ös parlamenti választások után a totális hatalomra törő kommunista párt szemében a megye egésze – azon belül a határvidék különösen – a „reakció” melegágya volt. 1947–48-ban a háborús állapotra berendezkedő birodalomépítés jegyében szigorították a vasfüggönyzárt, és hozzáláttak a társadalom proletarista átrendezéséhez, az úgynevezett népi demokrácia létrehozásához. 1950. január elsejével a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóságából megszületett az ÁVH, melynek feladata a külső és belső ellenség elhárítása lett. A hortobágyi táborrendszert megalapozó, 1950. június 23- ai kitelepítés az ÁVH erődemonstrációja volt – két nappal az újabb világháborúval fenyegető koreai háború kitörése előtt.

A propaganda szerint az embereket „éles” helyzetben telepítették át a hátországba az ellenséggel érintkező déli határ mellől. A 6 megye területéről deportált 2446 főből 655 fő, 192 család zalai volt, őket a határövezet 82 településéről vagonírozták be. A deportálásra kijelölt család nevére kiállított határozat szerint „nevezett eddigi lakóhelyéről való kiutasítása és új lakóhelyének elfoglalása közérdekből szükségessé vált”.

A deportálás

A táborokba deportálás felgyorsította a tulajdon forradalmi átrendezését és a családi-közösségi kötelékek felbomlását. Az első zalai deportálás 3 tábort alapozott meg Kócspusztán, Kónyán és Árkuson. A kócsi tábor mindvégig, azaz 1953-ig zalai tábor maradt, a rabok 90 százalékát a megye adta. Lőrincz József szentgyörgyvölgyi hentes, mészáros így emlékezett vissza a történtekre: „1953. június 23-án fél 3-kor éjjel megverték az ablakot. Mondom a feleségemnek: meglátod, megint elvisznek, megvernek! Mert ez úgy ment egy éven keresztül, behívták az embert, összeverték… Kinyitom az ajtót, bejön egy csomó rendőr, civil. Megyünk a rendőrségre! Ott azt mondja nekem egy civil: Lőrincz bácsi, nem lesz rossz dolga. Elvisszük magát egy olyan helyre, ahol az iparban dolgozhatik.” Neje, Lőrincz Józsefné pedig így emlékezett: „Arról volt szó, hogy amink otthon marad, mindent leltároznak és mindent megkapunk. Az egyik rendőr nagyon becsületes ember volt, azt mondta: asszonyom, úgy szedjen öszsze, csak az lesz a magáé, amit most elvisz.”

A családok otthona, földje és gazdasági eszközei szövetkezeti, községi, hatósági tulajdonba kerültek, az ingóságokat, állatokat pedig a határövezet kollektivizált gazdaságai vették birtokba. A kényszermunkatelepek pedig a kiépültség elemi feltételeivel sem rendelkeztek, a deportált családok szörnyű körülmények között, nem egy helyütt istállókban éltek. A „kuláktáborok” lakóit például a rizstermesztésben dolgoztatták naphosszat, csekély élelmiszer- fejadaggal.

– Tizenöt éves voltam akkor – idézte fel lapunknak szomorú emlékeit a kiállítás megnyitóján a kiskanizsai Anek Sándorné. – Tízen voltunk testvérek, akik közül hárman itthon maradhattak, mert már férjhez mentek addigra. Négy évig voltunk kitelepítve, csak aztán jöhettünk haza, de akkor is a semmibe. Mindent elvettek tőlünk, és nem adtak viszsza semmit. Piszkosak voltak, mert két testvéremet elvitték munkaszolgálatos katonának is, a harmadikat pedig lecsukták, de szerencsére nem ítélték el, mert semmit nem tudtak rábizonyítani. Anyánk, apánk öreg volt, én meg sehol sem kaptam állást 12 éven keresztül. Napszámba jártam, hogy valahogy megéljünk. Az egészet annak köszönhettük, hogy apám a békekölcsön jegyzésekor összerúgta a port a jegyzővel, aki haragudott rá. Nagy család voltunk, akkor építkeztünk, ő pedig magas összegű kölcsönt akart ránk erőltetni, de az apám nem egyezett bele. Három hónapig lakhattunk az új házunkban…

– Apám a vasútnál dolgozott, s volt egy cséplőgép-garnitúrája, azzal vállalt az aratási időszakban bérmunkát – hallottuk már egy másik érintettől, Zalavári Attilától. – Ezért kuláknak minősítették, s az egész családot elvitték az Alföldre. Tizenkilenc hónapig voltunk Kónyapusztán, s tőlünk is elvettek mindent. Amikor hazaengedtek minket, az apámat nem akarták visszavenni a vasútra. Elment a pécsi igazgatóságra, hogy kiderítse, kinek köszönheti ezt – ott azt a tanácsot kapta, hogy a saját érdekében ne kérdezősködjön… A kiállítás február 25-ig, a kommunizmus áldozatainak emléknapjáig látható a nagykanizsai könyvtárban.