A Valahol Európában színpadi változatát adták elő a kanizsai Hevesi Sándor Művelődési Központban

Ezt üzeni az 1948-ban bemutatott, Radványi Géza által rendezett Valahol Európában című film, amelynek színpadi változatát a múlt héten láthatta a közönség a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház előadásában a nagykanizsai Hevesi Sándor Művelődési Központban. Ezúttal Őze Áron, a színház igazgatója állította rendezőként színpadra a darabot, amelyben fontos szerep jut Dunai Tamás Jászai Mari-díjas magyar színművésznek, érdemes és kiváló művésznek. No meg annak a több mint 30 gyermeknek, aki maximálisan megfelelt az elvárásnak, amit egy színpadi művel szemben támaszthat az igényes közönség. Musical lévén, az előadásban mindenki, így a zömmel Dunaújvárosban lakó, tanuló, gondosan kiválasztott gyerekek is élőben énekelnek, és ezt nagyon magas színvonalon teszik, de a táncos jelenetekre sem lehet panasz. A dalszövegeket Nemes István írta, a zenéket Dés László szerezte, a szövegkönyv pedig Böhm Györgyöt, Korcsmáros Györgyöt és Horváth Pétert dicséri.

A történet a II. világháború idején játszódik. Egy kisfiú, Kuksi a támadásokban életét vesztő édesapja utolsó mondatát mondja: „Nem szabad félni!”. A javítóintézetet is szétbombázzák, s a végképp otthontalanná váló fiatal fiúk igyekeznek túlélni a háború viszontagságait. Úgy próbálnak élelemhez, innivalóhoz jutni, ahogy csak lehet: lopással, felnőttek megtámadásával. A fiúk Kuksit is beveszik a csapatba. Vándorlásaik közben találkoznak egy másik gyereksereggel, és habár eleinte nehezen fogadják el egymást, végül rájönnek, hogy csak összefogva vészelhetik át ezt az időszakot.

Az elkövetett bűncselekmények miatt a hadsereg és a bíróság hajszolni kezdi a gyerekeket, akik egy elhagyottnak tűnő házban húzzák meg magukat, amely azonban csak látszólag üres: Simon Péter (Dunai Tamás) egykori karmester és zeneszerző lakik benne. A kezdeti bizalmatlanság végül bizalommá alakul a gyerekek és a ház ura között, aki megtanítja a rosszcsont kölyköket a zene és a szabadság, a humánum fontosságára. A hadsereg és a statárium megtalálja őket és szinte már úgy látszik, hogy a katonák győznek, de a történet ekkor olyan fordulatot vesz, amire nem számítunk: amikor Vince úr (Jegercsik Csaba), a (fél)katonai csapat (amely láthatóan nem profi katonákból, hanem szedett-vedett alakokból áll) vezetője éppen lefogná a gyerekeket a csavargás miatt, berohan az utcáról érkező Simon Péter, s kiderül: a házat, az egész birtokot ráíratta a gyerekekre, akik így már nem csavargók többé. A vegzálás tehát okafogyottá válik, Vince urat pedig csatlósai is magára hagyják. Sikeres, de végül mégis tragikus véget ér a harc, Kuksi ugyanis az akció közben lövést kap és meghal. Utolsó mondata sokáig visszhangzik még: „Nem szabad félni!”

Becslések szerint egyébként 1945-ben mintegy kétszázezer háborús árva és egymillió otthontalan gyermek élt Magyarországon, tehát maga a történet nem fiktív, nagyon is valós alapja van. Az egyéni és kollektív tragédia átéléséhez nemcsak a valóban páratlan gyerekszínészi alakítások járulnak hozzá, hanem a dísz­let is: a központi elem, egy szögvasakból és lécekből álló építmény hol Simon Péter házát, hol a bombázások során lerombolt otthonok egyikét, hol a fogdát szimbolizálja, de némely pillanatokban a Soába rohanó vagonnak tűnik.

Vince úr karakterében a náci Németországra lehet ismerni: a törvény, a rend mindenekfelett, de csak a saját törvényük és rendjük számít, semmi más, annak rendelnek alá mindent. Nincs mérlegelés, csak önkény és terror. Kiválóan hozza a negatív személyiséget Jegercsik Csaba színművész, akinek nagyszerű teljesítményét a gyerekekből álló közönség végül egyszerre „jutalmazza” tapssal és pfújolással: ő ezt mosolyogva állja, tudja, hogy az utóbbi a szerepnek szól. Csak szuperlatívuszokban beszélhetünk a két gyerekcsapat vezéreit, a Hosszút alakító Juhász Leventéről és a Suhancot (akiről közben kiderül, hogy valójában Éva) játszó Pataki Zsófiáról is. No és Dunai Tamás… A Valahol Európában bizonyosan az ő jutalomjátéka, az idén 70. életévébe lépő művész láthatóan jól érzi magát a gyerekek között.

– Három gyermekem és 6 unokám van, így volt időm hozzászokni a picikhez – mondta nevetve Dunai Tamás. – Persze, itt nem picikről van szó, hanem kisebb és nagyobb kamaszokról, bimbózó emberekről, akik nagyon tehetségesek, és már a kezdetek kezdetén úgy döntöttünk, közösen, hogy nem művész urazunk, hanem úgy köszönhetnek, hogy Szervusz, Tamás! Hiszen kollégák vagyunk, és ez nem csak frázis – ha nem ad végszót valamelyik, én összedőlök… Úgyhogy muszáj, hogy szeressük, becsüljük, tiszteljük egymást. Másként nem megy, odakint, az életben sem.

– A darab vége nem happy end, ám üzenete van, nem is kevés. Hogyan fogalmazná ezt meg?

– Üzenete? Az, hogy soha többé ne legyen háború a Földön, soha többé ne kényszerüljenek ki emberek az utcára úgy, ahogy a darabbeli gyerekekkel történt, és soha többé ne kelljen a földből kikaparniuk a krumplit vagy elpusztult lovakat darabolniuk, ha élelemhez akarnak jutni. Ezt kellene megérteni nemcsak a mai felnőtteknek, hanem a felnövekvő nemzedéknek is, mert sajnos, ez a lehetőség mindig fennáll, most 2019-ben is. Nagy igazság, hogy a történelem ismétli önmagát és az is, hogy ez az egyetlen, amiből az ember nem tanul sosem – tette hozzá végül Dunai Tamás.