Színházi levél az Advent a Hargitán című színmű zalaegerszegi színházi előadásához

Sokan ismerik a darabot, hiszen ikonikus, kultikus műről van szó, születésekor, 1986-ban, s a magyarországi budapesti bemutató alkalmával az összmagyarság akkor mélyen átélhető zuhatagos összetartozásának demonstrációjává nemesedett, emelkedett. Olyan időket éltünk, amikor minden szava ütött és simogatott, torkot szorított és felszabadított. Az erdélyi magyarság jajkiáltása sűrűsödött benne: elfogyunk, a fiataljaink itt hagyják a hegyeinket, belehalunk a visszaváró várakozás-vágyakozásba.

Pedig Sütő András valójában nemcsak azért volt a határon túli magyar irodalom legendás nemzedékének kivételes tollú írója, hogy a kisebbségi léthelyzet amúgy hiteles krónikása legyen. Az Advent a Hargitán ennek megfelelően sokkal több is. Szövött konfliktusai hagymarétegenként borulnak egymásra.

A zalaegerszegi borzongató színpadkép (Molnár Anna munkája) ezeket szinte azonnal egyben láttatja. Elöl Bódi Vencel puritán hajléka, melyre leginkább fenyegetően feszül rá a hegy, a Nagy Romlás, ami alatt óvatosan muszáj járni, a keserves sírás és hangos kiáltás omlással fenyeget. Az asztal és a székek körül a gazda tétován botorkál. (A Vencelt alakító Balogh Tamás színművész a zalaegerszegi társulat számára újabb időkben megtartó oszloppá lett, letisztult, töprengő játéka, csendessége, tartása, lépései, kezének rebbenései húzzák ki a kátyúkból a környezetét, s feledtetik a körülményeket…)

A melegen világított enteriőr mögött fémesen tombol az adventi fagy, a lengő oszlopok közt részvétlen szél süvít. Vele süvít Zetelaki Dániel, aki a fiát félti attól a szerelemtől, ami nem felemel, hanem földre teper. (Farkas Ignác, Jászai-díjas a kemény férfiarcél és a mindig kéznél lévő balta védsáncában keserűen szenvedő apa, indulatai és a feltétlen szeretet rabjaként vergődik.)

Ekképp vergődik Árvai Réka is, aki a Zetelaki-fiút szédíti, de mindenki megszédül a jégmadár röptétől. (E sorok írója Dér Máriát látta a szerepben, a kettőzés Kováts Dórának adott Réka-feladatot.) Sütő András e szerelmi drámát dolgozta ki legjobban, ami most látszik át igazán, hiszen a 30 évvel ezelőtti jelentéstartalomnak új ívet szánt a rendező.

De erről később.

A szerelmi háromszögben Réka botlik, téved, s az igazi, Zetelaki Gábor majdnem veszteséglistára kerül. Eközben a lánynak már mástól, titkoltan várandós anyaként „kell gondolkodnia”, a gondoskodási ösztön dolgozik és alakoskodásra kényszerít. Dér Mária meggyőzően billeg ezen a libikókán, s a figura fejlődése is szépen felépül az alakításában. (Saját édesanyját játszva talán a túlzóra sikerül, de az apaszerzés kétségbeesése számlájára is írhatjuk.)

Könnyebb dolga van Ticz Andrásnak, amikor Zetelaki Gáborként él … és hal a színpadon. Ő egyenesen, köntörfalazás nélkül szeret, nem taktikázik, ennélfogva nem is érti a lány vargabetűit. Felszabadult, ha hagyják, de nem felejtheti el, eldobták, kifacsarták, bár most újra szükség lenne rá. De nem hallgathat az apjára. A szerelmi vitustánc haragra gerjeszti a Nagy Romlást, a jég alól húsz év alatt, vérző körmökkel kell ki- és visszakaparni a szerelmet.

Az öreg Vencel önmagával vívott magánháborúja keresztezi Réka fondorlatos üzelmeit. Az ő lánya messze jár, a darab végére már több mint húsz karácsonyi lámpácska jelzi a távol töltött éveket. (Máriának, Vencel lányának Pap Lujza alakításában a rendezés alapszövetétől teljesen elütő groteszk jelenet jut, ami önmagában erős jelenlét, noha disszonanciában van a többiek játékstílusával.)

De. A remekművek furcsa tulajdonsága, hogy folyton hordoznak valamit a múltból, a jelenből, a jövőből. Dér András vendégrendező megértette, s nem félt ráerősíteni: a fiataljaink tengerre szállnak, talán soha nem jönnek haza, osztályrészünk a bágyadt várakozás. Mi meg halkan járunk a Nagy Romlás alatt, szeretnénk, ha hűségesek maradnának, de értjük, ha nem sikerül. Ahogy Rékának se, akárhányszor próbálja. Balogh Tamás ritkuló fehér szakállába dörmögi a súlyos szavakat.

Éteri tisztaság szeretné enyhíteni az enyhítendőt: Bot Jázmin mint Kisréka csengő hangon énekel az elején és a végén is. Szomorúak is maradunk tőle.