Szélhámos kalandornő Keszthelyen 1923-ban

A járási székhelyként működő, járásbírósággal rendelkező, nagyközségi rangú településen szállodák épültek, strandfürdők létesültek: Keszthely Zala vármegye egyik legjelentősebb idegenforgalmi központjává vált.

A kis ügyforgalmú, jellemzően csekélyebb pertárgyértékű (és közérdeklődésre ritkán számot tartó) polgári peres ügyeket tárgyaló Keszthelyi Királyi Járásbíróságon az 1920-as években különlegesnek számíthatott egy helyi automobil-vállalkozó 1924. január 18-án érkeztetett keresetlevele, amelyből egy ismeretlen, nagyvilági fellépésű szélhámosnő alakja körvonalazódott. A felperes, a 39 esztendős Márton Jenő a Magyar Államvasutaktól történt nyugalomba vonulását követően vágott bele az automobilos személyszállításba. Egy 1924-es címtár szerint Keszthelyen ekkor az egyetlen taxiscég az Első Keszthelyi Automobilfuvarozó Vállalat volt. Feltételezhető, hogy ennek az 1923 februárjában alapított, 1926-ban megszűnt gazdasági társaságnak lehetett tagja, de az sem kizárt, hogy egyéni vállalkozóként valamilyen okból egyszerűen nem került be a kiadványba.

Annyi biztos, hogy 1923. október elején már taxizással foglalkozott, ekkor ugyanis a keszthelyi Hungária Szálló személyzete értesítette őt arról, hogy egyik vendégük automobilt kíván rendelni. A részletek megtárgyalása végett Márton Jenő meg is jelent a szállodában, ahol találkozott a gépkocsit igénylő, Balázs Lórántné néven bemutatkozó nővel. Az asszony mély benyomást tehetett az automobilos vállalkozóra, amint az még három hónappal később készült keresetlevelének szóhasználatából is érezhető: „Feltűnően szép volt, úgy, hogy szebbet képzelni sem lehet. Művelt. Distinguált modorú. Igazi nagyúri hölgy”. Az állítólagos Balázsné előadta, hogy Keszthelyen abból a célból tartózkodik, hogy férje (akinek 14 000 hold, legnagyobb részben erdőterületből álló földbirtoka van) részére megvétel céljából fakitermelésre alkalmas iparvasutat keressen, innen pedig több hely érintésével Budapestre kíván utazni. A megrendelő azt kérte, hogy másnap délután ismét keresse fel, az indulás pontos idejének rögzítése céljából.

A megjelölt időpontban megérkező fuvarozót az asszony sírva, feldúlt állapotban fogadta, közölte, hogy olyan csapás érte, amely miatt kénytelen lesz magát főbe lőni. Azt állította, hogy egy balatoni csónakkirándulás során a társaság egyik tagjára, egy főhadnagyra bízta a készpénzt, arany karkötőórát, arany briliánsgyűrűt, aranyvégű cigarettaszipkát, valamint bemutatóra szóló csekket tartalmazó retiküljét. A csónakázás végeztével ő azonban a kézitáskájáról megfeledkezett, s azt a húsz perccel azelőtt indult vonattal elutazó katonatiszt magával vitte. Az egész testében remegő nő rávette a jóhiszemű taxist, hogy eredjenek a nyomukba. Nagy sebességgel hajtva Tapolcán utol is érték a szerelvényt, azonban azon az állítólagos kiránduló társaság egyetlen tagját sem lelték fel. Keszthelyre visszatérve „Balázsné” annyira megsajnáltatta magát a fuvarozóval, hogy az otthonába fogadta: az elkövetkező időszakban feleségével együtt 10–12 napig látták vendégül az asszonyt, aki hetekig a retiküljét kereste (kutatómunkájának költségeihez a Márton Jenő által rendelkezésére bocsátott összegeket is igénybe véve). Ekkor már kezdett az eset gyanússá válni a házigazdák számára, s a városban és a szállodában beszerzett információk alapján az automobil-vállalkozó megbizonyosodott róla, hogy átverés áldozata lett. Ezzel 1923. október 24-én szembesítette vendégüket, aki erre adósságai megfizetésére kötelezte magát, biztosítékul pedig kézizálogként ingóságokat (köztük az elveszettnek mondott retikült) adott át.

A keszthelyi taxis egy hét múlva táviratot kapott, melyben az állítólagos Balázs Lóránt kérte, hogy a felesége tartozásainak listáját küldje el a budapesti Gellért Szállóba. Kapva a nyomon, a fővárosba utazott, ahol a hotelben megtudta, hogy ott mindennap délután ötkor megjelenik egy hölgy, aki a Balázs Lóránt nevére szóló leveleket várja. Márton Jenőnek egy detektív társaságában sikerült elcsípnie adósát, aki meglepetésében és félelmében tartozása egy részét kifizette, a fennmaradó összeg biztosítékaként egy férfi aranyórát adott zálogként (megállapodásuk szerint ez az óra s ezüst alpakka retikülje fogja biztosítani a követelést, a még Keszthelyen átadott többi személyes holmiját pedig visszakaphatja). A nő ekkor már Makray Margit néven mutatkozott be; elárulta, hogy az Egyetem utcai Erzsébet Királyné Szálló­ban lakik (erről meg is győződött Márton Jenő), a Gellért Szállóban uzsonnázni szokott.

Az adós és hitelezője utoljára 1923. november 7-én találkozott Keszthelyen, amikor az asszony a Budapesten megbeszéltek alapján átvette személyes tárgyait, ígéretet téve fennmaradó adósságának kiegyenlítésére is. Ezt követően azonban nyom nélkül eltűnt, s Márton Jenő közjegyző útján tett fizetési felszólításai sem vezettek eredményre (az Erzsébet Királyné Szálló tájékoztatása szerint az onnan már elköltözött szélhámos kalandornőt azóta is rendszeresen keresték a rendőrségtől).

A dr. Bernáth Béla ügyvéd által képviselt Márton Jenő pert indított követeléseinek a zálogtárgyakból történő kielégítése céljából, kérve a Balázs Lórántné, Herszényi Margit, Makray Margit álneveket viselő, ismeretlen tartózkodási helyű, így az eljárásban részt venni nem tudó alperes érdekeinek képviseletét biztosító, a szabályos pervitelt lehetővé tevő ügygondnok rendelését. A Keszthelyi Királyi Járásbíróság dr. Piller Artúr ügyvédet rendelte ki, az ügyet Béky Tamás, a bíróság elnöke tárgyalta. Az 1924. február 5-én tartott első tárgyaláson meg is született az ítélet: a bíróság kötelezte az alperest a keresetlevélben megjelölt összeg, annak kamatai, valamint a perköltség megfizetésére.

A per irataiból nem lehet megállapítani, hogy fény derült-e a rejtélyes hölgy személyazonosságára, s természetesen azt sem, hogyan alakult a megtévesztett vállalkozó sorsa. Annyi bizonyos, hogy bár egy 1931-es címtár adatai szerint már tizenegy személy foglalkozott Keszthelyen automobilos fuvarozással, Márton Jenő nem szerepelt közöttük.