Nádaratás a Kis-Balatonon

„A nád minden fajta emberi beavatkozástól függetlenül évenként kihajt, növekszik, virágzik, majd beérik. Az ember ebbe a folyamatba avatkozik bele, amikor arat. Mert a nádas, ha nem gondozzák, visszaszorul, helyére gyékény, sás ül be, amit a terület vízgazdálkodásának rohamos romlása követ. (…) A nád, mint fontos építőanyag az emberiség történetével egyidős. Iraki ásatásoknál kerültek felszínre háromezer éves romok közül sértetlen nádszálak is. A magyar építészetben betöltött fontosságát sem kell nagyon ecsetelni: 150-200 éves, ma is használt épületek igazolják, hogy a nádépítmény jól bírja, tűri az időjárás viszontagságait. Viszik is, mint a cukrot a külföldiek. Balatoni kévenád, tetőfedő nád, lemez és szövet kerül ki évente tekintélyes mennyiségben az NSZK-ba, Hollandiába, Olaszországba és Franciaországba. Idehaza jobbára csak a stukatúr-nádat és a nádpallót ismerik, adják a tüzép-telepeken. (…) – Idén az apósom házához vágok felesbe nádat – mondja rövid szünetet tartva Dénes Imre. A jégre fektetett kévékre rakja lábát, igazít egyet védőpapucsán. Bádoggal körbefogott talpú tákolmány, az egész nap vízben álló embert védi. Magyarázatba fog, a gyalázkának, kacérnak nevezett alig harminc centis pengéjű, 70 centis nyelű kasza használatát mutatja be. Ballal átöleli a nádat, amennyi elfér a karjában, majd öt-tíz centivel a jég fölött elvágja. Maga mögé teszi, s hajol a következő marokért. Szokástól függő, hogy ki mikor köti össze a kévét.” (Zalai Hírlap, 1980. január 27. Takáts Sándor riportja)

Fotógalériánkban a Zalai Hírlap archívumából Kiss Ferenc és Szakony Attila fotóriporter felvételeiből válogatott fotókkal elevenítjük fel a Kis-Balatonon folyó nádaratási munkálatokat.