Miklósfa múltját kutatja Tóthné Kantó Katalin

– Korán érdeklődni kezdtem Miklósfa története iránt, de még kezdő értelmiségiként sem találtam olyan történeti feldolgozást, ami közelebbről bemutatta volna a falu életét – említette Tóthné Kantó Katalin, majd hozzátette, hogy adatsorok, statisztikák, egy-két szakdolgozat a rendelkezésére állt, de ezekből nem állt össze a múlt szövete. – A települések története családok története is. Gyerekkoromban is már hallottam a szüleimtől, nagyszüleimtől, rokonoktól, iparos édesapámtól a régi időkről, édesanyámtól a falu zsúpkészítő mesteréről, aki az anyai dédnagyapám volt, vagy kisbirtokos nagyszüleim földjeiről, jószágairól. Akkoriban még sokszor emlegettek a házaknál ragadványneveket, dűlőneveket. Az egészséges kíváncsiság megmaradt bennem felnőttként is. Először a családfámat kezdtem kutatni, amihez szükséges volt a plébániai anyakönyvek bejegyzéseinek áttekintése. Szeretnék megemlíteni egy 1999. évi, véletlen találkozást, ami a templomunk lépcsőfeljárójánál történt, egy nyár végi napon. A legutóbbi nagybirtokos, Bárczay Ferenc leszármazottai érkeztek Berlinből és Bécsből a faluba. A templom előtt beszélgettünk és egyre több lett a kérdés. Szerették volna látni a két kastélyt is, de akkor már egyik épület sem volt meg. Elmondták, hogy az uradalmi földbirtokok jelentős hányadát Keglevich Ilona grófnő íratta a második férjére, Bárczay Ferencre. 1945 után az uradalmi épületek a többhektáros parkokkal együtt, kastélyok, majori épületek községi, majd téesztulajdonba kerültek. Az Alsó kastély a mai Miklósfa utca elején állt, szociális bérlakásokat alakítottak ki benne, végül magántulajdonba került, egy parkrésszel együtt. A Felső kastély a mai Hóvirág utcai emelkedőn épült. Északi szárnyát szintén szociális lakás célra, a pincéjét téeszmagtárnak használták, a további épületrészekben óvoda nyílt. Ezt a kastélyt a kilencvenes években a városi önkormányzat adta el. Az új tulajdonosok lebontatták az épületeket, amelyek ma már csak fennmaradt korabeli fényképeken, festményen vagy helyi kiadású, képes levelezőlapokon láthatók. Tóthné Kantó Katalin érdeklődését a falubeliekkel folytatott beszélgetések is táplálták. – Az élőszavas közlésekkel együtt közelebb hozható lett a falu, a családok hétköznapjai, hogy mit gondoltak a világról vagy a helyi közéletről, szerettek-e közösségekbe járni, vagy például a második világháborús hátországi körülményeket hogyan élték meg itthon az édesanyák, az idősek és milyen lehetett akkor gyereknek lenni – folytatta a helytörténész. – Volt, akiket felkerestem, mások hívtak is a házakhoz, ahol családi fényképalbumokba, tábori levelekbe, korabeli iratokba kaptam betekintési lehetőséget és engedélyt azok közlésére. Van olyan korabeli fénykép, melyen a helyi iskola diákjai láthatók 1944 őszén, amikor ideiglenesen a tanítás a templomkertben folyt, mivel az iskolaépületet katonai célokra foglalták le. A fotó eredeti tulajdonosa, özvegy Szabó Kálmánné Horváth Erzsébet sajnos már nincs köztünk. A fényképen látható a ma 91 esztendős özvegy Szabó Gyuláné Reizner Mária néni is, aki még emlékszik rá, hogy telente az elemi iskolásoknak a lenvászon ruhaszatyrukban a palatábla mellett egy tűzifa hasábot is vinniük kellett a régi iskolába, hogy a tanteremben álló magas vaskályhával fűteni lehessen. Tóthné Kantó Katalin egyre jobban belemélyedt a történeti forráskutatásba, világi és egyházi levéltárakban, közgyűjteményekben, könyvtárakban töltötte szabadidejét. – Ma is kevesen tudják, hogy 1895-től 1950-ig a falunkat Somogyszentmiklósnak hívták, és ahogy a név is jelezte, Somogy vármegyéhez tartozott. l948-ban csatolták Zalához, majd 1950- ben a nevét is megváltoztatták Miklósfára – folytatta a helytörténész, aki az említettek alapján is megerősíti, hogy a lakosság nem igazán örült a változtatásnak és továbbra is somogyinak tekintette magát. – További kutatásaim során például az 1956-os szabadságharc helyi eseményeivel kapcsolatosan kellett a legtöbb embert, résztvevőt, volt iskolai tanulókat, akkori fiatalokat, „miklósfai srácokat” megkérdezni. Kiderült, hogy Zalában a nagykanizsaiakkal együtt, elsőként vonultak ki tiltakozni a miklósfaiak a szekérutakra, terekre, hogy a tanácsrendszer felszámolását és a szovjet megszállás befejezését követeljék. A Kádár-kori források tekintetében a Zala Vármegyei Levéltárban is fehér foltokkal kellett szembesülnöm, hiszen a többféle jelzéssel ellátott iratkötegek átnézése során derült ki, hogy az iratok egy része be sem érkezett a levéltárba, vagy selejtezésre került. A legújabb Kanizsai Antológiában Tóthné Kantó Katalin a miklósfai (somogyszentmiklósi) születésű, Csepelen élő Pataki István nyugdíjas vas- és fémesztergályos életútját eleveníti meg, akinek írásbeli visszaemlékezései szolgáltak alapul a középparaszti, földműves, katolikus felekezetű család küzdelmeit, valamint az ő Csepelen kiteljesedő szakmai életútját, családszeretetét bemutató munkához. Tóthné Kantó Katalin elmondta, hogy korábbi vállalását is szeretné teljesíteni, jelesül, hogy készüljön egy térben és időben átfogó helytörténeti kötet Miklósfáról, amelyben a monografikus részek mellett élőszavas közlések is helyet kapnak. – A valóság nyomában járni sohasem volt könnyű és ma sem az, de a falumról szóló könyvet, reményeim szerint, a közeljövőben közreadhatom – mondta el végezetül a helytörténész.