A művészet és a története zalai művész szemmel

Hősök, szentek, szerelmesek, csaták, tájak, legendák.  Szobrok, festmények. Korszakok, stílusok, historikus pillanatok. A történelem, de nagyon erősen a vallástörténet képeskönyve is a művészet története.

Mi az apropója e tények leszögezésének? Néhány napja markáns hír, hogy a művészettörténet tantárgy középiskolai szinten beépül a vizuális kultúrába, négy évvel ezelőtti döntés értelmében idéntől nem választható érettségi tantárgyként.

Baj-e ez? A válaszhoz három jeles zalait hívtunk segítségül. Művészettörténészt, művész-tanár képzőművészt.
De előbb kicsit vissza az időben: a művészettörténet oktatását  báró Eötvös József miniszter emelte be a középfokú oktatásba az 1870-es években. Ekkor – és valószínűleg azóta is –  az alapműveltség része és a világ megértésének jó eszköze a képzőművészet. (Ezt Nyári Krisztián irodalomtörténész idézte fel újra hozzászólásában.)

Most azonban már választható tárgyként sem elérhető a művészettörténet, az új NAT a 9–10. évfolyamon heti 45 percet hagy rá.
Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai és Történettudományok Osztálya közleményben reagált a változásra, melyben így fogalmaznak: „a művészetek történetének ismerete segíti a kortárs vizuális jelek, képi üzenetek értelmezését. Elősegíti, hogy környezetünk vizuális elemei ízléssel és művészi érzékkel megformált dolgokként jelenjenek meg, legyen szó privát vagy közösségi terekről, divatról, plakátról vagy webdesignról...” Hozzáteszik, a tantárgy kivezetése hatással lehet a muzeológiai, műemlékvédelmi, múzeumpedagógiai, tudományos szakemberek utánpótlására is.
Az oktatásügyért is felelős Belügyminisztérium sajtóban megjelent válaszközleménye szerint a Nemzeti alaptanterv utoljára 2020 elején változott, a tantárgy megszűnése a közismereti tantárgyakat tanító középiskolákat érintette, a művészeti szakgimnáziumokban  a művészettörténeti tanulmányokat továbbra is el kell végezni. Az állásfoglalás hangsúlyozza, „a művészettörténet tantárgy  részben a korszerűbb, a kreativitást előtérbe helyező vizuális kultúra elnevezésű tantárgy tartalmában, részben az irodalom, a történelem és a földrajz tantárgyak tartalmaiban jelenik meg.”

Ha rápillantanak e sorok alatt Szényi Zoltán kortárs zalai festőművész Kronosz és Kairosz című alkotására, a befogadáshoz a két görög szó jelentését nem árt ismerni. Mindkettő az idő jelölésére szolgál. „ Az előbbi a kérlelhetetlenül és megállíthatatlanul múló idő, míg utóbbi a minőségi idő, az adott pillanat, vagyis a jelen lehető legteljesebb megragadása és legintenzívebb átélése. Szényi Zoltán számára ennek is különös jelentősége van, s képein – akárcsak a két történelmi vonulat – e kettő egymást kiegészítve jelenik meg”, írja a képről dr. Kostyál László PhD, művészettörténész-főmuzeológus, a Zalaegerszegi Múzeumok Igazgatósága főigazgató-helyettese. Ugye, mindjárt másképp látjuk?!

– A zene, az irodalom, a mozgás, a tánc, a képzőművészet, vagy akár a gesztus és a mimika az emberi gondolatok átadásának egy-egy nyelve. Ha elszegényítjük magunkat azzal, hogy nem mutatjuk meg hogyan dekódoljuk e nyelvi elemeket, arra csak nehéz szívvel lehet gondolni – mondja dr. Kostyál László, hozzátéve, ma özönlik ránk a vizualitás épületek, szimbólumok, ikonok, filmek, fotók, digitális nyomatok formájában. – És nem értjük. A képalapú kultúra korában még fontosabb lenne érteni a képek nyelvén, hiszen az európai kultúra mindenképpen ezen alapul. A képzőművészet sokáig pótolta az írott szót, a templomi falképek a bibliaismeretet segítették. Ezért is nevezték sokáig a szegények bibliájának a freskókat. Attól tartok, kihúzzuk az egyik zsámolyt a kultúránk alól, ha nem szerepel kellő súllyal a művészet története az iskolákban.

A helyzetet árnyalja, hogy az irodalom és történelem tankönyvek illusztrációként szívesen használják festmények, szobrok fotóit.
– Az irodalmi alkotásokat elemezzük, ugyanígy kellene eljárni a képzőművészeti alkotásokkal.

Kostyál László hosszú évekig tanított a zalaegerszegi Ady-iskolában, volt tanítványai ma is emlegetik azt, ahogy a képek leírásával látni tanította őket.
– A középkori táblaképek gyakran fogalmakat, hangulatokat, jellemvonásokat, érzelmeket, személyiségtípusokat jelenítettek meg, s mint egy szótár, úgy működtek – meséli a művészettörténész. – Ötszáz éve bizonyosan több síkon láttak az emberek. Meg tudták mondani, mit látnak, az mit jelent számukra, mi az egyes motívumok jelentése. A kortárs képzőművészetet sem lehet megérteni az előzmények nélkül, ha hiányzik az előkép, még jobban elidegenednek az emberek a kortárs alkotásoktól.

A tudás társadalmasítása sokaknak ad lehetőséget, ám a szűkítés kevesekre korlátoz, fogalmazzák az aggodalmakat a szakemberek.
– Az jó hír, hogy az emberek sorban állnak a nagyágyú életműveket bemutató tárlatokhoz...
– Félek, egyre inkább sznobizmusból teszik...

   Ismét Kostyál László elemzését idézzük, ehhez a freskót ábrázoló fotót figyeljék meg: „A látomásban megjelenő Szűz Mária és gyermeke előtt térdelő, koronáját neki felajánló Szent István király közismert ábrázolás, a 18. század első felének talán leggyakoribb oltárképe. Cimbal kopasz fején hosszú, ősz szakállal ábrázolta István királyt, az öreg uralkodó bársonypárnás térdeplőjén féltérdre ereszkedik. Aranyszínű csizmát, kék nadrágot és mentét, vállán pedig bíbor palástot visel. Bársonypárnán kezében tartja koronáját és jogarát (ez utóbbit a festmény alapján a művész még metszetről sem ismerhette), s égre emelt szemmel ajánlja az ünnepi oltár fölötti felhőben megjelenő Boldogságos Szűznek.”

A pécsi egyetemen a művészettörténet oktatás megújításáért, megreformálásáért, átstrukturálásáért indítottak a akciót a Művészeti Karon a hallgatók, hallom Tóth Norbert zalaegerszegi képzőművésztől, aki jelenleg doktori iskolát végez az egyetemen, 2017-ig pedig 15 éven át tanított középiskolában.
– A vizuális nevelés tantárgy heti egy órája arra volt elég, hogy az alapokat valahogy megtanuljuk, bár én szerencsésebb helyzetben voltam, hiszen az Ady-iskola a vizuális szakterületet kiemelten kezeli. Én nagyon szívesen hospitálok annak az óráján, aki képes a rajz mellett a művtörit is leadni heti 1x45 percben. Volt módom Lengyelországban, Finnországban látni, hogyan kezelik a bennünket érő ingereket, amelyek 70-80 százaléka vizuális. Míg másutt erősödik a vizuális kommunikáció értelmeztetése, nálunk mintha visszafelé mennénk. Tartok tőle, a mi gyerekeink hátrányba kerülnek emiatt. Sírnivaló, ha Pisában járva valaki fotózza magát a ferde torony előtt, de nem tudja, mi is az az épület. Propaganda sincs vizuális üzenet nélkül, ezt már a 17. századi Angliában is tudták, nem beszélve a 20. századról.

Tóth Norbert a kortárs képzőművészet kapcsán is hangsúlyozza, mindig az a progresszív,  ami meri meghaladni a hagyományost.
– A magyar történelem ismerete sem lehet meg művészettörténet nélkül, szorosan egybetartoznak, együtt kellene haladni a kettővel. Mondjuk Napoleon vagy Rákóczi Ferenc fejedelmi ambícióit is jobban értjük, ha megnézzük a róluk készült festményeket – Farkas Ferenc Munkácsy-díjas szobrászművész, művész-tanár alkotásait országszerte, de főleg Zalaegerszeg közterein láthatjuk. – Remélem, nem múlt el nyom nélkül, amit én tanítottam az Adyban, bár olykor nem volt könnyű motiválni, lelkesíteni a diákokat, akadt, aki megkérdezte, minek ilyesmit tanulni. De kellemes visszajelzéseket is őrzök az emlékeimben azokról, akiket beszippantott a művészet, noha nem ezt a hivatást választották. Ha csak annyi maradt meg, hogy egy templomba betérve tudják értelmezni, élvezni a képeket, felismerik a stílust, a korszakot, már örülök – idézi vissza a tanítás éveit Farkas Ferenc. – Ötven-ötven százalékban szerepelt a tananyagban a készségtantárgyi elem, azaz a rajz és az elméleti ismeretanyag, a művészettörténet. Sok, valóban sok, hiszen egyre csak rakódnak egymásra az évszázadok.

Nehéz a szelekció, a felhalmozott értékek kapcsán más tantárgyak is zavarban vannak, mi a kihagyhatatlan maradandó,  és mi az, amit muszáj kihagyni.
– Ez nem lehet ok a szegényedésre, márpedig én úgy érzem, ha nem tanítunk kellő mélységben művészettörténetet, szegényedik a paletta. Nagy kár lenne, én nagyon sajnálnám.