A küzdelmük eleve kudarcra volt ítélve

A program a II. világháborús emlékműnél folytatódott, ahol Farkas Szilárd polgármester mondott beszédet. Kitért arra, hogy talán nincs olyan család Magyarországon, de Letenyén sem, amely ne veszített volna el egy nagyapát, apát, fiút, testvért, vagy egy közeli barátot a történelem nemzetet próbáló háborújában, esetleg ne gyászolná a harcokban elesett, ártatlanul kivégeztetett, áldozatul esett hozzátartozóját.  

- A nagykanizsai 9. könnyű hadosztály 17. és 47. gyalogezredét, köztük több száz letenyei és járásbéli honvédet 1942. április végén vezényelték az orosz frontra. Június végéig főleg a védelmi vonalak kiépítésén dolgoztak. Június 28-án, Tim, Barkovna és Sofiewka térségében estek át a tűzkeresztségen – idézte fel a polgármester a letenyei honvédekkel kapcsolatos eseményeket, majd ugyanezzel a részletességgel ismertette a keleti fronton történteket, beleértve a magyarok tragédiájához vezető szovjet offenzíva megkezdését is, amely kapcsán így fogalmazott: az elviselhetetlen, mínusz 35-40 fokos hideg ellenére a honvédek hősiesen próbáltak ellenállni, de megfelelő elhárító fegyverek hiányában, a páncélosok elleni, szinte puszta kézzel való küzdelem eleve kudarcra volt ítélve.  

Farkas Szilárd szólt arról is, hogy a II. világháború után a magyar társadalom a gyászt hivatalosan nem beszélhette ki, a tragédiáról hallgatni kellett. A hadsereg megsemmisülése tabu témának számított, s bár közvélemény nem feledte a doni veszteséget, valójában csak a ’90-es évektől jelentek meg ezt a tragédiát tárgyaló könyvek, s ekkor kezdtek el országszerte emlékműveket állítani a messzi távolban nyugvó hősöknek.