Tarlórépa - a norvégok karácsonyi asztalán

Az egyik leggazdaságosabban nevelhető zöldségünk, hiszen a mezőn a betakarított gabonafélék után a tarlókra, a házi kertben a korai növények felszabadult területére vethetjük, s még a tél beállta előtt betakaríthatjuk. Magja 4-5 évig megőrzi magas (90-96 százalékos) csírázóképességét, gyorsan: 5-7 nap alatt kikel, tenyészideje is rövid: 45-90 nap. Négyzetmétereként 3-7 kilogramm répával is megörvendeztetheti a kertészt. Hidegtűrő, alacsony hőmérsékleten, csapadékos klímában növekszik kielégítően - száraz időben gazdag termést csak öntözéssel érhetünk el. Közepesen tápanyagigényes, minden jó erőben lévő földben megterem - legkevésbé a homoktalajokat kedveli. Előlegként vethetjük akár februárban is, s májusra már átadja helyét a melegkedvelő palántáknak. Hűvös, párás időben nőnek gyorsan, száraz-melegben csak kornyadoznak, megemelkedik a mustárolaj-tartalmuk és csípőssé válnak, pedig eredetileg egy kicsit édeskés ízűek. Ősszel sokáig a kertben maradhat, kellően hűvös helyen tárolva friss vitaminforrásként kora tavaszig is eltartható. Természetesen nyersen a legegészségesebb, így nem csorbul a C-vitamin-tartalma. Nem szűkölködik A-, B1-, B2-, és B3-vitaminban sem, ásványi anyagok közül sok kalciumot, foszfort és vasat tartalmaz. A kerekrépa amúgy jellegzetes zalai és vasi főzeléknövény, általában a káposztához hasonlóan fermentálva, savanyítva fogyasztják.

Glóbuszunk zord északi féltekén, ahol csak néhány zöldségfajt lehetett termeszteni, a fehérrépa az étrend legfontosabb alapanyaga, zöldsége volt. Norvégiában és Svédországban már a 13. században dokumentálták egy fehér, lapos fajtájának a termesztését. A 18. századig alapélelmiszernek számított, az északi régióban még mindig termesztik, de a korábbinál kisebb mennyiségben. Norvégia északi részén, ahol a gyümölcs és a zöldség elérhetősége is korlátozott volt, különösen nagyra értékelték, megbecsülték, nemesítették, így a helyi gazdaságokban számos tájfajta alakult ki. A 200 éves "Malselvnepe" (az "a"-betű tetején egy kis karika) egyike azon kevés megmaradt régi tájfajtának, amit még mindig termesztenek. Az ősei valószínűleg azokból a magvakból származnak, amelyeket 1800 körül az Észak-Norvégia és Oroszország közötti úgynevezett "pomor kereskedelem" (pomerániai, cserekereskedelem: az oroszok halért cserébe "kenyeret", gabonát, zöldségeket vittek az északnorvég kikötőkbe) révén került a norvég Troms megyébe. Hamarosan már nagy mennyiségben termelték, 1865-ben Ole Enok Olsen gazdálkodó több fajtát is kinemesített az "orosz fehérrépából". A legkedveltebb fajtát eredetileg Ol'Enok-répának hívták, később kapta a Malselvnepe nevet. E kerekrépa termesztése az idők során sokat változott, de mindig is csemegének számított és számít ma is a sarkvidéki Tromso város élelmiszerpiacán. Az íze kiváló, leginkább ez a fajta hasonlít a mi "tarlórépánkéhoz", a többi fehérrépafajtához képest karakteres, meglehetősen erős aromájú. A termesztése jelenleg is növekszik. Többnyire nyersen fogyasztják, mint az almát, de használják köretként is. A tradicionális északnorvég karácsonyi ünnepi vacsora: a "Pinnekjott", a sózott, füstölt, szárított bárányborda" mellé hagyományosan répapürét készítenek. 

A karácsonyi húsételeink mellé tegyünk mi is a saját kerekrépánkból készült pürét norvég recept alapján: 1, 5 kiló tarlórépát, 3 közepes sárgarépát, 2 közepes burgonyát meghámozunk és egyforma darabokra vágunk, enyhén sós vízben puhára főzzük, leszűrjük, pépesítjük, hozzákeverünk 1 deci tejszínt, 4 evőkanál (kemény) vajat, ha kell, egy kis húslével lágyíthatjuk, kevés borssal és egy csipet őrölt szerecsendióval ízesíthetjük.

Svédországban elsősorban a legkevésbé termékeny talajokon és a rövidebb vegetációs területeken és egészen északon termesztették - a magokat zömmel Németországból, Dániából és Norvégiából szerezték be. Finnországban a fehérrépa volt az első olyan növényfaj, amelyet az árpával együtt termesztettek. Saját tájfajtájuk, a Kaskinauris egy többszínű, laposabb formájú gumó, mint a hagyományos fehérrépa, de mivel keresztbeporzású növény, szinte minden parasztgazdaságnak megvolt a maga változata. Az egyik fennmaradt tájfajt, amit Finnországban még termesztenek, "Eno"-nak hívják.