Hullaadás - filmkritika

Hálaadás van Plymouth városában és a helyi hipermarket kinyit egy black friday akció keretein belül. A lakosok megrohamozzák az üzletet, ami tragédiába torkollik. Egy évvel később a közösség még mindig nem épült fel teljesen a gyászból, aminek tetőzéseként feltűnik egy maszkos gyilkos és mindenkit eltesz láb alól, akinek köze volt halálos kimenetelű fekete péntekhez.

A film a 2007-es, Quentin Tarantino és Robert Rodriguez nevével fémjelzett Grindhouse duológia kapcsán született, ahol a Halálbiztos és a Terrorbolygó előtt úgynevezett kamu előzeteseket vetítettek le. Ilyen volt például a Machete, melyből később két egész estés alkotás látott napvilágot, valamint a Roth által dirigált Thanksgiving, mely a slasher műfaj előtt tisztelgett parádésan. Hiába telt el bő 15 év, a potenciál adott volt egy remek zsánerfilmhez. Aki azonban azt várná, hogy kockáról kockára viszontlátja a klasszikus előzetest, csalódni fog. A direktor elmondta, hogy a terv végig egy másféle alkotás volt, s noha visszaköszön egy-egy ismerős jelenet, a végeredmény merőben eltér. Hogy mennyire, az már a prológusban bebizonyosodik, ugyanis olyan felvezetőt kapunk, ami egyszerre röhejes és piszok hatásos. Az ominózus black friday napján bepillantást nyerünk a főszereplők jellemébe, elsősorban egy tinédzser társaságra fókuszálva, de a helyi sheriff és néhány szülő is feltűnik. Roth hozza a szokásos „over the top” stílust, iszonyatosan eltúloz mindent, valahogy mégis eléri célját. A leárazások miatt kontrollját vesztő tömeg egy megvadult zombicsordára emlékeztet és a boltban uralkodó indulatok is ezt támasztják alá. A nyitány gondoskodik róla, hogy fel tudjuk mérni mennyire leszünk vevők a továbbiakra. Eltelik egy év, történtek változások, a lényeg persze mégiscsak a John Carver telepes maszkját hordó gyilkos és annak véres missziója. Lépésről lépésre intézi el áldozatait, s mindez egy nagyszabású terv része, mely egyben szembesítés is. Némiképp meglepő, de Roth belesző a képbe egy erős kapitalizmus kritikát a fogyasztói társadalom elkorcsosult szokásiról, valamint láthatóan finoman szólva sincs jó véleménnyel a Z generációról. Szinte minden tini egy idegesítő kretén, senkiért nem lehet izgulni, mely a legtöbb esetben nagy hiba lenne, itt mégsem túl zavaró. Leginkább azért nem, mert a Hullaadást végig körbelengi a humor. Koromfekete, morbid poénok váltják egymást és a legtöbbjük működik. Roth megalomán ízléséhez remekül passzol, egyúttal tesz róla, hogy ne vegyünk véresen komolyan az itt látottakat. Horror fronton hozzák a kötelezőt, a legmagasabb, X-es korhatárt nem feltétlenül éreztem jogosnak, maximum egy jelenetsor indokolja az elborultsága miatt. Sajnos nem ússzuk meg hibák nélkül sem és itt most nem a tudatos túlzásokra gondolok. Sokkal inkább a karakterek közti kapcsolatok hiányára, ahogy valaki eltűnik fél órára, majd ismét feltűnik néhány pillanatra bárminemű következetesség nélkül. A gyilkos kiléte nem túl meglepő, még akkor sem, ha a reveláció olyan logikai bukfenceket eredményez, melyek fejvakarásra adhatnak okot. A zárás megágyaz egy folytatásnak és ha lehet hinni a pletykáknak, el fog készülni a második rész.

A Hullaadás messze nem tökéletes, nyugodtan lehet butának, felületesnek bélyegezni és még csak nem is lövünk mellé ezekkel a kijelentésekkel. Ugyanakkor a fekete humor, a túltolt konzumizmus kritika és a horror elemek abszolút a helyükön vannak. Egy magából kifordult hommage ez a slasher műfajnak, ahol direkten, ám frappánsan tisztelegnek a műfaj előtt. Roth lehet, hogy még mindig nem túl jó rendező, de tudja miként kell a szórakoztatást keverni a brutalitással. Az asztal megterítve, a lakoma bőséges, csak meg ne feküdje a gyomrunkat.