Harctéri és hálószobai csaták

Napóleon (Joaquin Phoenix) ambiciózus katona, rohamléptekkel halad felfelé a ranglétrán, zseniális taktikai húzásai dandártábornoki rangig repítik a semmiből érkező korzikai fiatalt. Sikerei kitapossák az utat a hatalomig, ám magánéletében nincs minden kontroll alatt. A legendás életúthoz a filmben az 1700-as évek végi francia forradalom idején csatlakozunk, amikor Napóleon először vezette győzelemre seregét.
Később ellátogatunk a nagy hódítások színhelyeire (Egyiptom, Austerlitz), aztán a hadvezér elveszi Josephine de Beauharnais-t (Vanessa Kirby) és lassan egyeduralkodóvá válik birodalmában. David Scarpa forgatókönyve száraz, tényszerű, így annak sem túl érdekes, aki nem tudja betéve Napóleon életét. Szerencsére Scottnak a kisujjában van a szakma, bár nagyon érződik a filmen a Mennyei királyság-effektus. Gondolok itt arra, hogy messziről látszik, hol szaladt meg a vágóolló az utómunka során. A 158 perces játékidő nem rövid, de az elvileg négyórás rendezői változat sokkal aprólékosabb és precízebb lehet egy szépen felmondott történelemleckénél.
Remek példa erre a címszereplő és Josephine kapcsolatának ábrázolása. Villámgyorsan egymásba gabalyodnak, összeházasodnak, s bár afférjaik válásig fajulnak, ezek után is kitartanak egymás mellett. A film nem ad rá magyarázatot, az asszony miért tart ki a végsőkig egykori párja mellett. Az uralkodó életében fontos szerepet töltött be édesanyja, ehhez képest a mama csak perceket kap. Hasonló hézagoktól hemzseg a film, de biztos vagyok benne, hogy a rendezői verzió kitölti ezeket.
Meglepetés a rendszeresen visszaköszönő humor. A főhős azt a benyomást kelti, hogy két ember lakozik benne: van a hadvezér, aki nem kegyelmez ellenségeinek, de otthon infantilis, kissé perverz kisgyerekké változik. Scott viccel a testmagasságával, az egójával, s olyan beszólásokat ad a szájába, melyek egy vígjátéknak is a becsületére válnának.
A csatajelenetek (Toulon ostroma, illetve az austerlitzi vagy a waterlooi ütközet) egészen parádésak: dinamikusak, intenzívek, grandiózusak, s ezeknél érezni, hogy Scott elemében van. Lehet azzal vádolni, hogy történelmileg nem mindig hiteles, de mondjuk a Gladiátor sem volt az. A dramaturgiai célt szolgáló ferdítések nem ördögtől való dolgok.
Joaquin Phoenix hozza a formáját, bár magához képest nem kiemelkedő, mégsem lehet belekötni a játékába. Vanessa Kirbyt mindig jó látni, és ki is hozza a maximumot a rendelkezésére álló időből.
A kérdésre, hogy Scott ezúttal igazán emlékezeteset alkotott-e, sajnos nemmel kell válaszolnom, még ha időnként egy-egy jelenet a zsenialitás határát súrolja is. Tartja a színvonalat, és könnyen lehet, hogy a rendezői változat után a Mennyei királysághoz hasonlóan a Napóleon ázsiója is emelkedni fog, de a mozikba került verzión sokszor érezni, hogy maradt benne kiaknázatlan potenciál. A 3–3,5 órás mozik korában ez különösen bosszantó, még ha alapvetően színvonalas történelmi eposz is született.