A balatoni szőlőtermesztés múltja és a filoxéravész

A Balaton környékén az ún. hegyközségbe tömörült szőlőbirtokosoknak articulusai azaz törvényei voltak, amelyek betartását a hegybíró vagy hegymester szigorúan figyelte. A hegybíró feladata volt a szüret idejének kihirdetése is, amikor is megszólaltak a mozsárágyuk, a szőlőcsőszök pedig segélyriasztó puskájukkal jelezték a szüret kezdetét. A balatoni szüretek központi helyszínei a gazdasági épületek, azaz a pincék és présházak voltak. Építettek a tónál ún. boronapincéket, majd a 17-19. században kőpincéket. A paraszti kőpincék – melyek lehettek egy- és kétosztásúak – népies barokk és klasszicizáló jegyeket hordoztak és a falusi lakóházak mintájára épültek. De találhatók a tónál, elsősorban a bazalthegyeken (Badacsony, Szent György-hegy, Csobánc) nemesi borházak is, mint amilyen a badacsonyi Szegedy Róza ház. Az egyosztású (csak pince) és kétosztású (pince és présház) épületeket a 18-19. században fokozatosan felváltották a háromosztásúak, ahol a pince és a présház mellé pihenőszobát építettek a „bebírók”, tehát elsősorban azok, akik nem helyi lakosként gondozták szőlőjük. A kétszintes présházak is megjelentek idővel: a felső szinten szoba, présház vagy konyha kapott helyett, az alsó szinten a bolthajtásos présház és pince állt. Ennek a kétszintes présháztípusnak egyik szép prototípusa az alsóörsi Török-ház, amely nagy valószínűséggel már a 15-16. században elkészült. A Balaton keleti részén (Főkajár, Lepsény) és a déli parton (Kötcse, Szólád) löszbe vájt, szalmával keményre égetett talajú lyukpincéket építettek, míg a fában és kőben szegényebb, homokos talajú somogyi területeken (Balatonberény, Balatonkeresztúr, Buzsák) sár- és gombócfalú présházakat készítettek nádtetővel. A Balaton-felvidékre már a kőpincék jellemzőek, de akadt olyan déli parti pince is, ahova az északi partról vittek át kőalapanyagot (ld. Szőlősgyörök). A Balaton melléki présházak, pincék változatos formavilágát sok néprajzkutató vizsgálta, összegezte, Vajkai Aurél néprajzkutató pedig tanulmányaiban és könyvében mutatta be részletesen a Balaton vidékének szőlőhegyi pincéit, présházait.

A tavi szőlőtermesztés felfutását azonban a 19. század második harmadában egy történelmi jelentőségű természeti katasztrófa törte meg. Ez pedig a szőlőgyökértetű, azaz a filoxéra megjelenése volt. A 19. század második harmadában jelent meg először Nyugat-Európában ez a kártevő. A filoxéra (Philloxera vastatrix) tetű a szőlő levelein és gyökerein él, melynek hatására a szőlőtőke elszárad. Magyarországon Pancsován (1875-ben) kezdődött a pusztítása, majd közel 10 esztendeig veszélyeztette a hazai szőlőállományt. A tónál elsőként Balatonfőkajáron és Meszesgyörökön tapasztalhatták meg a kártékony rovar megjelenését. Európai szinten a termőszőlők kétharmada megsemmisült, ezért gyorsan meg kellett hozni az óvintézkedéseket, de végül a korlátozások nem segítettek, csak a már megtámadott szőlőültetvények kiirtásával, vízzel történő elárasztásával vagy szénkéneges gyérítésével tudtak úrrá lenni a problémán. Ezt követően kezdték el az ellenállóbb amerikai szőlőfajták telepítését. Magyarországon és a Balatonnál is ezek az intézkedések segítettek, bár a helyzetet nehezítette, hogy ebben az időszakban a magyar agrárium egyébként is válságidőszakát élte. Mindezek ellenére hazánkban is rövid idő alatt felismerték a filoxéra-vész súlyosságát. 1881-ben megkezdte a működését az Országos Filoxéra Kísérleti Állomás, majd törvényi szabályozással igyekeztek a védekezésre és az új telepítésre rávenni a gazdákat, akiket ugyan nem kártalanítottak, de hat évnyi adómentességet kaptak. Az 1891-es törvény újfent állami kedvezményeket biztosított az újratelepítőknek. Végül az 1896-ban megszületett törvény hozta meg az igazi áttörést, amely kedvező hitelekkel adott lökést az újrakezdőknek.

A Balaton vidékén Zala és Veszprém megyében 520.00 holdnyi szőlőterületből közel egy évtized alatt 34.000 holdnyi szőlő pusztult el, ez az ültetvények 65 %-át jelentette. A déli parton kisebb mértékű pusztulást regisztráltak, mert ott több volt a homokos termőterület. Évtizedek óta a szőlőtermesztéssel foglalkozó családok mentek tönkre, váltak földönfutóvá. A megélhetésüktől, munkájuktól a természeti katasztrófa miatt megfosztott családok többsége napszámosként tengődött vagy az Amerikai Egyesült Államokba vándorolt ki. A kormányzati, összehangolt, megoldást jelentő lehetőségek hatására azonban viszonylag gyorsan rendeződni kezdtek a problémák. Ennek legfontosabb lépése a somogyi partok homoki szőlővel történő betelepítése volt. Így az északi parti szőlőművesek a déli parton kaphattak művelhető területet. A somogyi homoki szőlők telepítésére gróf Festetics Tasziló engedte át nagy kiterjedésű legelőjét, melyet 1891-ben már a szerződések megkötése után birtokba vettek a gazdálkodók. Így települtek át erre a részre az északi parti gazdák. A déli parti homoktelepítésért külön kormánybiztos felelt: gróf Széchényi Imre, akit nagy tisztelet övezett elkötelezett munkája miatt. Feleségéről, Andrássy Máriáról nevezték el Mária telepnek azt a részt, ahol az új szőlők telepítése megvalósult.

Természetesen a központi intézkedések mellett akadtak olyan helyi kezdeményezések is, amelyek sikerrel jártak a filoxéra elleni küzdelemben. A déli parton Szalay Imre volt az, aki az országos filoxéra-bizottság tagjaként küzdött a szőlőgyökértetű pusztítása ellen és az elsők közt tartjuk számon, aki a balatonmelléki homokon szőlőt ültetett. Az északi parton pedig ott volt Virius Vince, aki hamar felismerte, hogy a tó környékén megjelenő filoxéravész nehezen megállítható: 1890-ben a tapolcai Filoxéra Ellen Védekező Egyesület – mely Tapolcza és Vidéke címmel tartalmas lapot is indított – alapító tagja és tevékeny harcosa lett. Mintaértékű szőlőtelepével példát statuált: a filoxéra ellen a szőlők újratelepítésével, új fajták bevezetésével, korszerű művelési módokkal lehet csak védekezni. 1899-ben még a franciaországi Montpellierbe is tanulmányutat tett, hogy elsajátítsa a modern szőlészeti eljárásokat. Lesencetomajon létrehozta azt a vincellériskolát, amelyben ingyen oktatta a vincelléreket. A filoxéravész sok keserűséget és nehézséget okozott a Balaton vidékének, de a sikeres összefogásnak és az intézkedéseknek köszönhetően kilábaltak a válságból. Az új szőlőfajták megjelenése mellett pedig azokon a helyeken, ahol kényszerűségből abba kellett hagyni a szőlő megművelését, új és szép üdülőhelyek születtek, így alakult ki Balatonalmádi, Révfülöp, Ábráhámhegy, Gyenesdiás és Vonyarcvashegy is.

A balatoni szőlőhegyek, szüretek a régi időkben nemcsak a szőlőtermelőket és a kíváncsi vendégeket vonzották, hanem a magyar írókat és költőket egyaránt. Sok-sok magyar alkotó lelt nyugalmat a tavi szőlőhegyek lankáin, a jó balatoni bort kortyolva számos alkotás szól e vidék természeti kincséről, a zamatos borról.

dr. Kovács Emőke