Igazságosztó sorozatgyilkos

John Kramer, azaz Jigsaw (Tobin Bell) agytumorral küszködik, nincs sok ideje hátra. Megtudja, hogy létezik egy módszer, amivel a legreménytelenebb eseteket is meg lehet gyógyítani. Végrehajtják rajta a méregdrága műtétet, ám rájön, hogy a daganatot nem távolították el, szimplán átverték. Most fordul a kocka és mindenki, aki benne volt a csalásban, részt kell vegyen egy életre-halálra zajló játékban.

Ha leszámítjuk a kánonon leginkább kívül eső előző két részt, egészen 2010-ig, a záródarabnak szánt Fűrész 3D-ig kell visszamennünk, mely egy viszonylag egységes „sztorikomplexum” befejezése volt. A széria előszeretettel használ flashbackeket és ugrál ide-oda az idővonalon. Ahogy a kedvcsinálók alapján sejteni lehetett, jelen esetben az első és a második felvonás között történő eseményeknek vagyunk tanúi. Mondanom sem kell, aki most ismerkedik Kramer történetével, könnyen azon kaphatja magát, hogy semmit nem ért a miértekből, ám nem kell olyan drasztikus, már-már epizodikus cselekményvezetésre gondolni, mint a negyed, ötödik vagy hatodik alkotásnál. Akadnak visszatérő figurák, de a központi szereplő egyértelműen Kramer. Kevin Grautert rendező dirigált már a franchise-ban, többek közt a Fűrész VI-ot, melynél egy sokkal személyesebb motivációt írtak Jigsaw-nak. Most is ez a helyzet, sőt kicsit megcsavarják az alapfelállást, ami miatt egy kettősség alakult ki bennem. Egy slasherben, trancsírhorrorban azt várja a néző, hogy jöjjön a gyilkos és tegye a dolgát. A Fűrész moziknak is megvan ez az oldala a kreatív és brutális halálcsapdákkal. Az áldozatok többnyire mindig kétes figurák, kik túlélve a játékot ezentúl jobban megbecsülik az életet. Ebben a pokoljárásban viszont Kramer válik a pozitív alakká, az azonosulható féllé. Lehet érdekesnek tartani a módszereit, kedvelni a karaktert, de a mosdatás más tészta. Szintén előszeretettel érvelnek amellett, hogy ő közvetlenül nem öl meg senkit, de ne legyünk naivak. Jigsaw kegyetlen figura, nem önbíráskodó igazságosztó. Ahogy a tizedik rész kezeli, mégis kicsit ez utóbbira hajaz, mely morálisan erősen kikezdhető. A korábban felhozott kettősség pedig a komplett művet körbelengi. A felvezetés kifejezetten hosszú, a játék kezdetéig majd’ egy órát kell várni, s a karakterközpontúbb expozíció működik, mégis kissé túlnyújtottnak érződik. A csapdák, véres jelenetek erőteljesek, fel-fel lehet szisszenni, némelyik próbához kell gyomor, de a széria veteránjait talán nem izzasztja meg. Fokozatosan pörögnek fel a dolgok, igyekeznek kedvezni a rajongóknak, ami hol ügyesen lovagolja meg a nosztalgiát, míg máskor légből kapottnak hat. Nincs Fűrész csavarok nélkül és előzetesen számos rajongói teória látott napvilágot. Örültem, hogy az írók nem akartak valami hasonló extrém őrületet beleerőltetni csak a sokkfaktor növelése érdekében, ugyanakkor a megoldás kissé csalódást keltően kiszámítható. Nem vitatom, hogy nehéz megtalálni az arany középutat és valami újat kitalálni kilenc film után, de nagy revelációkra ezúttal kár számítani.

A Fűrész X szépen termel a kasszáknál és a visszajelzések is jók róla. A közönség, a rajongók ki voltak éhezve egy decens Jigsaw játékra, melyet nagyjából a 2009-es hatodik rész óta nem láthattak. Greutert művében megvan a nosztalgia, de képes más megvilágításba helyezni a karaktereket, a sztori működik, még ha a morális kérdések visszássá is teszik az összképet. A végeredmény egyáltalán nem rossz, viszont erősen hullámzó. Helyenként, főleg az utolsó harmadban nagyon bugyuta, illogikus események, döntések váltják egymást, míg máskor tökéletesen idézi meg a franchise atmoszféráját. Más kérdés, hogy hova tovább, mert bármeddig lehet folytatni ezt a sorozatot, s a szkeptikusságom korántsem múlt el, ám hosszú idő után végre ismét mutatott némi életjelet a Fűrész széria.