Erénygyakorlatokkal mélyül a hitünk

Imáinkban Istent szólítjuk meg, s keresztvetéskor szembesülünk: valójában az Atyához, a Fiúhoz és a Szentlélekhez fohászkodunk. Utóbbi azonban mintha kevéssé élne a köztudatban, pedig ő az első pünkösd óta velünk van. Hogyan fedezhetjük fel – a világban, önmagunkban?

Pünkösd ünnepét az Apostolok cselekedetei fogalmazza meg számunkra, amelyben látjuk az ősegyház elindulását és olvassuk az ígéretet, hogy eljön közénk a Szentlélek. Erre utal Jézus az evangéliumban: „elküldöm hozzátok a vigasztalót, az Atya lelkét, és ő elvezet benneteket a teljes igazságra”. Krisztus ígéretének beteljesülését látjuk a húsvét utáni ötvenedik napon. A Szentlélek megerősíti az egyházat, segíti az igehirdetői, pásztori munkát, a tanítást, a szolgálatot. A Szentlélek alakítja, formálja az embert, aki a szentségeket hittel felveszi, ajándékát pedig a bérmálásban kapjuk meg, hiszen erőt és küldetést ad számunkra.

Tudjuk, fogantatásunk, születésünk, megkeresztelkedésünk az Atya „műve”, az elsőáldozás – és persze utána az összes többi – Krisztussal való kapcsolatunkat teszi élővé, létezővé, a pünkösdi bérmálkozás pedig elkötelezettségünket növeli, hitünkben erősít. Utóbbit miként érzékelhetjük?

Ez a kérdés talán a legégetőbb pontja keresztény hitünknek: hogyan „válthatjuk aprópénzre” mindezt? Először is hétköznapi tanúságtételekkel, amelyek azt szolgálják, legyen élő, személyes kapcsolatunk Istennel, amihez az is kell, hogy imádságos légkör vegyen körül bennünket. Amennyiben ez adott, akkor az Úr jelen van az életünkben, figyel ránk, szeret és erősít bennünket. Az élő kapcsolat pedig idővel azt hozza, hogy az ember megtanul szembenézni önmagával. A keresztény hívőnek a szabadságából fakad a felelőssége. A lélekáradás abban segít, hogy a szív valóban megtérjen, megújuljon, vagyis: befogadjuk Isten szeretetét, s ahogyan a mi iránta való elköteleződésünk növekszik, emberi kapcsolataink is javulnak, helyreállnak, elhagyjuk a bűnt, és egyre inkább az Úr szeretete vezet bennünket. A Galatáknak írt levél sorolja a lélek gyümölcseit, amelyek közül a legfontosabb a szeretet, majd következik az öröm, a békesség, a türelem, a szívesség, a jóság, a hűség, a szelídség és az önmegtartóztatás. Minél inkább részei az életünknek ezen erénygyakorlatok, annál mélyebb a hitünk. A Szentlélek ebben is segít bennünket.

Mi Csíksomlyó pünkösdi titka, amely ma már nemcsak a katolikus híveket, hanem az egyre nagyobb számban érkező protestáns testvéreket is vonzza?

Talán helyes, ha e zarándokhelyhez nemcsak a hit, hanem a magyarság oldaláról is közelítünk. Valóban, ma már a katolikusok mellett protestánsok, sőt: nem hívő emberek is érkeznek a pünkösdi búcsúra, amely a Kárpát-medencei és a világban szétszóródott magyarság találkozóhelye lett. Természetesen nekünk, katolikusoknak a mélyen megélt Mária-tiszteletünket erősíti, hiszen a Napba öltözött asszonyt köszöntjük, ünnepeljük, a búcsú magyarságtudatunkat, személyes hitünket és elköteleződésünket formálja. Az összmagyar zarándoklat sokak számára megrendítő, már maga a tapasztalás is, ahogyan a történelem sodrában tőlünk elszakadt, határon túlmaradó testvéreink őrzik a hitüket, magyarságukat, katolicitásukat, s ez bennünket is erősít, hiszen itt szinte kézzel fogható: a diktatúra évtizedei nem tudták eltiporni sem a hitet, sem a magyarságot.

A hívő lélek tudja, nem véletlen, hogy 2002-ben így szólt a búcsú mottója: „Törekedjetek rá, hogy a béke kötelékével fenntartsátok a lelki egységet!”, majd napra pontosan két évtized múlva, tavaly a ferences jelmondatot választották az erre hivatottak: „Pax et bonum, béke és jóság”. Erre minduntalan figyelmeztetni kell a világot?

Ez a vágy mindig megvolt, megvan, és ha a Szentlelket tekintjük: ő a lelki és a társadalmi békét egyaránt előmozdítja. A ferences közösség több száz éve minden évben keres egy-egy mondatot, amely tükrözi, miért indulunk erre a hosszú zarándoklatra az anyaországból, Erdélyből, csángóföldről, vagy bárhonnan is a világból. Egyébként utóbbi eredeti, pontos fordítása így szól: „áldás, békesség”, a ferencesek is így használják. Ám a lényeg, hogy legelébb önmagunkban kell megteremteni a lelki egységet és békét, s ha bűneinkre, saját emberi gyengeségeinkre gondolunk, akkor már ez is nehéz. Ám az Úr erre hív bennünket önmagával, különösen a Szentlélek által. Amennyiben béke van bennünk, képesek vagyunk békét teremteni családunkban, majd egy nagyobb közösségben is. Az út ehhez a szentségeken, az imádságon, a Szentírás olvasásán keresztül vezet, így jutunk el lelki egyensúlyunkhoz. Persze, a latin mondás szerint: ha békét akarsz, készülj a háborúra, ami utal a belső küzdelemre és olykor, sajnos, akár fegyveres konfliktusra is. Néha ez utóbbi eredménye a vágyott béke.

Még egy csíksomlyói jelmondat, 2017-ből: „Tarts meg minket őseink szent hitében!” Lát erre fogadókészséget, igényt, nyitott lelkeket a társadalomban? Hisz’ érezhető: a gonosz itt munkál, s akit egyszer fogságba ejt, többé nem – vagy csak erős küzdelem árán – engedi.

Az egyes ember valóban nagy küzdelmeket folytat. Veszélyes az elkényelmesedett világ, amely azt sugallja: az Isten nélküli élet is lehet nagyon boldog. Ugyanakkor a végső kérdésekre csak a mi keresztény hitünk ad választ, amely ma hatalmas veszélyben van. A nagy jólét, a létbiztonság, a látszólag ideális világ sosem kedvez a hitnek, mert azt a próbatételek erősítik. A keresztényüldözés és a vértanúk korában például az egyház mindig élni akart. Ma támadás alatt állnak a családok, az egyház, a kereszténység, és emiatt a XXI. században vélhetően egyre kevesebben gyakorolják majd a hitüket, ám akik ezt vállalják, erős maggá válnak, és missziós – ha tetszik: apostoli – munkát folytatnak majd a társadalomban, a környezetükben, a családjukban.