Stafírungból származik a hónap műtárgya Nagykanizsán

A mostani hónap műtárgyát Kunics Zsuzsanna történész-muzeológus mutatta be. Mint elmondta, a vékony szálú, finom fehér gyolcsból készült, részekből szabott női alsóruha derékrészen testhezálló, szoknyarésze fokozatosan bővül, melynek alsó fele keresztbe szabott. Mellrésze vállpántos, szögletes nyakkivágással, hosszanti csipkebetétekkel, illetve maslira kötött szalagbefűzéssel díszített. Elöl, a mellrésze – a szoknyarész aljánál használt – gépi csipkéből készült. Hasítéka hátul a csípőig tart, apró cérnagombokkal gombolódik.

– Az 1890-es években az úgynevezett "homokóra" sziluettet a derék erőteljes, (sokszor 10-15 centiméteres) fűzésével, illetve a mellek és a csípő hangsúlyozásával érték el - magyarázta Kunics Zsuzsanna. - 1896 körül a bő szoknyák apadni kezdtek. A fűző már nem a derekat nyomta össze, hanem a csípőt. 1899 körül alakult ki – először csak a divatlapokban – a szecessziós nőtípus: tartása S-vonalú, mellét előre, alsó testét hátra döntötte. A ruhák nyaka magas, a keskeny vállnál az ujjak enyhén ráncoltak, a derékrész szintén enyhén buggyos, a szoknyavonal lenn homorúan ívelt volt. Megváltoztak a ruhák anyagai is: a súlyos esésű bársony helyét a puha, könnyed szövetek, selymek, csipkék, hímzett tüllök foglalták el.

A szakember hozzátette: a karcsú hatás érdekében redukálódott a fehérnemű is. Az addigi vastag, lenvászonból készült, fodros fehérneműk helyett a lehető legvékonyabb anyagból (batisztból, selyemből) készülteket viselték. Az alakra simuló szoknyák alatt csak egy vékony ingnek és egy (esetleg színes: rózsaszín, lila, ekrü, világoskék) alsószoknyának jutott hely.

– A harang alakú szoknyák nem csupán hátul söpörték a földet, hanem elöl is, megnehezítve a járást. Menet közben fel kellett emelni, amitől merészen kivillant az addig takargatott magas szárú cipő s esetleg az alsószoknya is. Az alsószoknyák alsó – gyakran elővillanó – fodrai és a többi fehérnemű is gazdagabb hímzés- és csipkedíszítést kaptak – fejtegette a szakember. – Az 1930-as évekig a fehérnemű rendszerint házilag készült, az ügyesebb lányok maguk hímezték stafírungjuk darabjait, a módosabbak az arra szakosodott iparosoknál méretre csináltatták, hímeztették, később üzletben vásárolták. 1968-ban került a múzeumi gyűjteménybe több rumburgi vászonból készült női ing (alsóruha), alsószoknya, hálóing, gyolcs női nadrág, ágy -és asztalnemű Kintner Ottilia „staférungjából”; a hónap műtárgyaként bemutatott gyönyörű, csipkebetétes, finom gyolcs alsóruha húga, Kintner Róza esküvői alsóruhája volt. A fehérneműk egy részét – Ottilia lánya emlékei szerint – „Spilka kisasszony varrta, ő volt a leghíresebb fehérnemű-varrónő, és igen szépen hímzett”, de sok ruhát hímeztettek Komárvároson, Galambokon és Karosban is.

Kintner Róza 1898-ban ment férjhez. A Zalai Közlöny 1898 novemberében értesítette a városlakókat, hogy „Szakonyi Géza áll. polgári iskolai tanár jegyet váltott Kintner Róza kisaszonnyal, áll. polgári iskolai tanárnővel Csáktornyán”. Mindketten a csáktornyai polgári iskolában tanítottak, majd 1901 novemberében helyezték a házaspárt Nagykanizsára. Szakonyi Géza a polgári fiúiskolában magyar nyelvet és történelmet, valamint tornát tanított, felesége a leányiskolában számtant, egészségtant, természetrajzot és éneket. Unokahúga – az alsóruha mellett – megőrizte a polgári esküvőjük előtt a párról készült felvételt is.