Strucctollas legyező a hónap műtárgya Zalaegerszegen

Az egy-két tollát már elvesztett legyezőről a múzeum kommunikációs munkatársa, Szényi Krisztina által összeállított ismertetőből megtudható, hogy a celluloidküllők alkotta vázát vékony, sötétbarna szalag fogja össze. A végén kis szegecsekkel felerősített, mozgatható fémfül található, erre kötötték a fekete fonálból sodort szárat a három szálból fonott karikával, valamint a selyemfonalból készített bojttal. 

A pompás látványt nyújtó darab értékét növeli, hogy az évtizedek dacára jó állapotban őrizte meg magát. Az évektől, a használattól általában a legyezők küllőinek fa- és csontrészei deformálódnak, eltörnek, hiányossá válnak. A fém- (leggyakrabban réz-, ezüst- és aranyozott) flitterek, acéllapocskák, ezüst- és aranyozott fóliák megsötétednek, korrodálódnak. A textilrész az anyag öregedésével egyre törékenyebbé válik, akárcsak a tollas változatok. Gondos tárolásuk ezért is fontos, mert restaurálásuk rendkívül összetett feladat. 

A legyezőt már az ókori keleten is használták. Az első ismert strucctollas változata i. e. 1370-ből való egyiptomi sírleletből származik. Indiában a királyi méltóság jelvénye volt, Európában a kora középkorban egyházi, liturgikus célokra használták. Elterjedése a kontinensen Itáliának köszönhető. Aztán a reneszánsz hozta divatba a négyszögű, zászló formájú és kör alakú, festett legyezőt tükörrel a közepén, strucc- és pávatollal keretezve. A 16–17. század fordulóján Medici Mária honosította meg Franciaországban, ekkor az előkelő hölgyek aranyzsinóron viselték a drága övükön.  

A legyezőkészítők nagy számát mutatja, hogy 1673-ban Párizsban céhbe tömörültek. A napjainkig használatos, összecsukható legyező keletről jutott el hozzánk. A 18–19. században a női öltözködés díszes kellékévé vált. A polgárság köreiben is elterjedt, és a báli ruha kiegészítőjeként modern változata a nyári kánikulában máig megjelenik.