Mindig a tisztességes munka volt az alap

2022.01.22. 11:30

Farkas Imre, az egykori Zalahús tulajdonosa: „Nem tudok elég nagy köszönetet mondani…”

Farkas Imre, az egykori Zalahús többségi tulajdonosa sok éve nem szerepelt már nálunk. Pedig aktív idejében mindennapos vendég volt itt, az életnek nem nagyon volt területe, amihez ne lett volna köze. Most ő kereste meg szerkesztőségünket: azt mondta, nem talál más módot, hogy eljuttassa a köszönetét mindazokhoz, akik életében segítették a törekvéseit. Sokan voltak, hiszen a történet történelmi korszakokat ível át.

Varga Andor

Farkas Imre napjai legnagyobb részét ma is dolgozószobájában tölti – igaz, már csak otthon Fotó: Pezzetta Umberto

„Apám szülei földművelők voltak, ő maga Budapesten tanulta ki a hentes és mészáros szakmát – kezdte az elején Farkas Imre. – Amikor anyámmal összeházasodtak, Zalaegerszegen kezdték az önálló életet, apám pedig a szakmájában kisiparosként kezdett tevékenykedni 1930-ban. Szinte nincstelenül, csak a fantasztikus tenni akarás vitte őket előre. A második nagy háború előtti időszak gazdasági fellendülése aztán szerencsés módon húzta magával az ő üzletüket is. Apám előrelátó módon gépesített, modernizált, 1935-ben már saját autóval hordta vidékre is a hentesárut. Aztán a második világháború mindent lerombolt, annak is örülni kellett, hogy apám egyáltalán hazajutott a frontról. 

 

És a bajok ezek után is csak folytatódtak, következett az új világrend és az államosítás, elvették a házunkat és az üzletet is. Tíz-tizenkét éves voltam, amikor mindez bekövetkezett, munkát kellett keresnem, hogy éhen ne pusztuljunk. Egy időben fogatom volt, szenet, fát fuvaroztam, de aztán a kocsit, meg a lovakat is vitte a közös. Segédmunkásként 1949-ben kerültem a húsipari vállalathoz, mely az apámtól elvett javakra épülve jött létre. A személyes helyzetemen túl az ipar sem ment jól, alig volt alapanyag, a kapuban vártunk egy-egy kényszervágásra ítélt állatot. De ez a várakozás amúgy már akkor sem volt jellemző rám, közben levelezőn szakmunkásvizsgát tettem, és munka közben is igyekeztem a lehető legtöbb tudást magamra szedni. Ahogy újraindult az élet az országban, szakmai versenyeken vettem részt, elismeréseket kaptam. És amint lehetőség adódott, tovább is tanultam: a közgazdasági technikumban érettségiztem levelezőn, később a közgazdasági főiskolára és a szegedi egyetemre is jártam, okleveles élelmiszeripari mérnök végzettségig jutottam. 

 

A húsipari vállalat mondhatni velem együtt fejlődött, a ranglétrán egyre előrébb lépegetve műszaki főmérnöki kinevezést kaptam, majd újabb lehetőség nyílt meg, amikor a nagykanizsai gyárat hozzánk csatolták. A folyamatos fejlesztés és fejlődés jegyében elkezdtük meghódítani a szomszéd megyék piacait, majd megjelentünk Budapesten is. Folyamatosan fejlődtek a gyáraink, új üzemcsarnokokat építettünk, de az automatizált hűtőház, vagy a kazánház és a saját szennyvíztisztító berendezésünk is a világszínvonalat képviselte. Tőlünk biztosan nem került káros anyag a Balatonba. 

 

A növekvő feldolgozás természetesen jó volt a megyének is, hiszen itt nevelték a sertéseket a vágóhidunkra. A fejlődést ezen a területen is előmozdítottuk: házi újítással új önetető berendezéseket készítettünk, a rendszert aztán ingyen adtuk a tenyésztőknek, amivel a sertés-előállítás hatékonyságát többszörösére sikerült növelni. De a saját munkánkban is folyamatos volt az újítás, szabadalmak sorát hoztuk létre a kollégáimmal, fejlesztve a technológiát a versenyképesség érdekében. Kisebb újítások sora mellett négy világszabadalom megalkotásában vettem részt. További ambíciót adott, amikor 1981-ben megkaptam a megtisztelő Eötvös Loránd-díjat. 

 

Életemben soha nem volt gondom azzal, hogy megtaláljam a hangot a beosztottjaimmal. Végigjártam a termelés valamennyi szintjét, magam is mindent kipróbáltam, és már nyakkendős koromban sem okozott gondot, hogy beálljak a vágáshoz, és megmutassam, mire gondolok, és miért jobb az úgy. Az ilyen esetek mindennél jobban segítettek abban, hogy vezetőként tekintélyem legyen. 

 

Idehaza 16 ezer üzletben, minden megyében jelen voltak a termékeink, a határokon túl 26 országba szállítottunk, még Japánba is. Az Európai Marketing Szövetség akkori mérése szerint az ország legdinamikusabban fejlődő cége volt a Zalahús. 

 

Ebben az időben történt, hogy az addigi Húsipari Trösztöt felszámolták, szabad működést biztosítva az ezt alkotó 21 hazai cégnek. Közben viszont létrehozták a Budapesti Húskereskedelmi Vállalatot, melynek az volt a feladata, hogy a főváros zavartalan ellátását biztosítsa. Ennek elnökévé engem neveztek ki, és a szervezet sok éven át maradéktalanul el is látta feladatát. 

 

Nem kerültek el a társadalmi megbízatások és az elismerések sem. Tíz éven át voltam elnöke a Zala Megyei Kereskedelmi és Iparkamarának (leköszönésem után örökös tiszteletbeli elnök címet kaptam), az országos szervezetben elnökségi tagként dolgoztam, vezettem a magyar–szlovén kamarát, valamint itthon az Élelmiszer-feldolgozók Országos Szövetségét is. Voltam Az év zalai embere, megkaptam Zalaegerszeg dísz­polgári címét és a Magyar Köztársasági érdemrendet. Az Élelmiszeripari Feldolgozók Országos Szövetségében örökös tiszteletbeli elnökké fogadtak 1991-ben, amikor a szektor 19 ezer embernek adott munkát és a magyar gazdaság bevételének 38 százaléka innen származott. A Pannon Egyetem díszpolgára vagyok. 

A magyar élelmiszeripar a mi időnkben jól funkcionált: nagyjából 190 ezer embert foglalkoztatott, virágkorában az ország dolláralapú árbevételének 68 százalékát teljesítette. Termékeink a világ minden részén sikeresek és versenyképesek voltak. Hogy erről a szintről a tragikusan gyors leépülés és felszámolódás miért következett be, csak azt tudom elképzelni: túl jók voltunk. A nyugati gazdaság szereplői Magyarországról nem ütőképes versenytársakat akartak maguknak, hanem piacot. 

 

Éreztük a nyomást, sejtettük a bajt, a Zalahús főtulajdonosaként pedig nem nagyon láttam kiutat a helyzetből. Tettem egy kísérletet az önkormányzatnál: a 3,2 milliárdos céget felajánlottam nulla forintért a városnak. Nagyra értékelték a gesztust, de pár nap gondolkodás után nemet mondtak azzal, hogy megfelelő szakértelem híján úgysem tudnák üzemeltetni a céget. 

 

Ma is vérzik a szívem azért a rengeteg tudásért, ami a teljes magyar élelmiszeriparban felhalmozódott. Amikor a Zalahús virágkorát élte, egész családok telepedtek miatta a megyébe, életeket építettek a cégre, és sokaknak csalódással kellett zárniuk itteni pályafutásukat. Annak azért örülök, hogy ha kisebb, működő húsipari vállalkozásról hallok a térségben, mindig kiderül: a tulajdonos pályafutása egykor a Zalahúsnál kezdődött. 

Nagyon erős élelmiszeripari vállalkozásnak adtam el végül a céget, azzal a kikötéssel, hogy azt köteles tovább működtetni. Sajnos nem tartották be, helyette maguk kérték a felszámolást. 

 

Nehezek voltak azok az évek is, melyek a felszámolás után nyakamba akasztott perrel teltek el. Végig tökéletesen biztos voltam az igazamban, de persze így sem volt mindegy… Büszke vagyok rá, hogy összességében azt mondhatom, tisztázódtam a bíróság előtt, 246 vádpont közül egyetlenegyben marasztaltak el. De ennél is többet jelent, hogy soha egyetlen gyalázkodó telefonhívást vagy levelet nem kaptam, az utcán soha nem kiabáltak meg, senkinek nincsenek sérelmei, senki nem táplál haragot velem kapcsolatban. Mindebben része lehet annak is, hogy amíg a Zalahús jól prosperált, igyekeztem segíteni alapítványokat, egyesületeket, sportot és kultúrát, egészségügyet, templomokat. 

 

Elmúltam 88 éves, feleségemmel, Magdival, 1956 szeptembere óta vagyunk együtt szeretetben. Ő mindig teljes odaadással segített engem, pedig áruházvezetőként neki is bőven volt tennivalója aktív korában. Nem nagyon járunk sehova, főleg, mióta a koronavírustól is félni kell. Fiunk, aki már szintén nyugdíjas, mellettünk áll, örülünk az unokák érvényesülésének, a dédunokáknak, bár őket persze jóval ritkábban látjuk. 

 

Az ember mi mással tölthetné a mindennapokat, mint az elmúlt időkön gondolkozik, mérlegre teszi a cselekedeteit. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy nagyon nagy hibát nem találok közöttük. Mindig a tisztességesen elvégzett munka volt az alap, legnagyobb részben ez óvott meg a tévedésektől. Illetve a rengeteg kolléga, üzleti partner, akik a segítségemre voltak, és akiknek nem tudok elég nagy köszönetet mondani. Hiszen ők is hozzátették a magukét, hogy az én törekvéseim valóra válhassanak.” 

 

Lejegyezte: Varga Andor 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a zaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában