Tragikus hirtelenséggel elhunyt Vid Viktor Gedeon

Vid Viktor Gedeonnak 2018. októberében, egy megrázó vonatbaleset következtében combközéptől amputálták mindkét lábát.

Nem voltak emlékei a balesetről. 2019-ben a kisalfold.hu-nak nyilatkozott:

„- Semmiféle emlékem nincs arról a délutánról. Talán a fejsérülésem miatt törlődött minden, talán a tudatalattim rendezte így. A rendőrségtől és a mozdonyvezető vallomásából az derült ki, hogy ott ültem a síneken. Aznap volt egy egyetemi főzőcskézés, ott talán ittam valamennyit, de annyit biztosan nem, hogy teljesen kiüssön. A balesetben pedig annyi vért veszítettem, hogy nem tudtak szűrővizsgálatokat végezni.” – mesélte akkor a gyenesdiási fiatalember, aki heteken át volt élet és halál között.

Hónapokig tartó kórházi kezelés után rehabilitációs intézetben tanult járni, de nemcsak járni, hanem élni is. Sokáig altatták, a soproni kórházban töltött hetekről sem voltak emlékei. Az orvosok kevesebb, mint egy százalék esélyt adtak a felépülésére.

A kisalfold.hu-nak korábban úgy fogalmazott: „Próbálok előrenézni és nem a múlton, a miérteken rágódni. Vannak itt sorstársak, akik rendkívül pozitív példák előttem, így én is eltökéltem, folytatom a megkezdett utat. Végül is a lábaimat vesztettem el, nem pedig az életemet.”

Feltett szándéka volt, hogy befejezze az egyetemet és erdész legyen. Szerette a természetet, az erdő életközösségének segítését érezte a hivatásának.

A Soproni Egyetemen megható sorokkal búcsúztak Viktortól

„Egy közülünk, s ezért fáj nagyon, mert szerettük. Felfoghatatlan, hogy kit és általa mit vesztettünk. Viktorról aligha lehet és aligha méltó tárgyilagosan beszélni, nincs oklevél, sem díj vagy érdemjegy, mely képes Őt jellemezni. Olyan volt Ő, mint a csodáját titokzatos árnyékba burkoló erdő: egyszerű szemlélőnek aligha érthető, nem zajos vagy rikító külsejű, mégis jellegzetes, kiben örömét leli az érdeklődő. Igen, jellegzetes, hiszen, ha elsétálok az egyetem A épülete előtt, szinte látom Viktort, ahogy füstfelhőbe takarózva csepegteti magába azt az utolsó pár cseppnyi energiát, hogy aztán egy rövid szóváltást követően elkezdhessük a tanórát. Milyen jól is esett egy-egy bágyadt reggel az a néhány mondatba tömörülő frappáns humor, mellyel a legkevésbé kímélte magát. Szűken mérte szavait, s bár nem fecsegte tele a teret, most mégis csönd honol utána, hogy elment…

Egy közülünk, kire valamennyien felnéztünk. Nem túlzás ez vagy túlcsorduló piedesztálra emelés, elég csak arra gondolnom, mikor egy-egy terepi gyakorlathoz néhány fős csoportokat kellett alakítanunk, milyen megnyugtató volt, ha Viktort magunk mellett tudhattuk. Szakmailag kimagaslott, mint egy szilárd oszlop, kibe nyugodtan kapaszkodhattunk, s Ő nem volt kevély segíteni, ha kérdéseinkkel zaklattuk. Ritka, hogy ilyen tudáshoz még ennyi szerénység párosul, vagy hogy a relaszkóp mellett valaki a gitárral is önfeledten boldogul.

Nem csak egy volt közülünk, annál különb. Viktornak olyan nehézségekkel is szembe kellett néznie, mely aligha fogható fel legtöbbünk számára, hogy az Ő vállát milyen teher nyomta, még ha egy szavát sem kísérte panasz, pedig Neki lett rá volna oka. Ha csupán egy pillanatképet választhatnék Róla, csak képzeljük magunkat a Rehabilitációs Intézet udvarára, ahogy meglátogatva Őt, életerőnktől eltelve meg vagyunk szeppenve és keressük a szavakat, mikor ott állunk ledermedve egy szörnyű baleset nyomát magán viselő évfolyamtársunk kerekesszéke mellett…majd azzal a frappáns humorral megtörve a csendet, csak azt vesszük észre, hogy Viktor nevet, s minket nevettet…

Drága Barátunk! Felfoghatatlan gyász mellett búcsúzunk most Tőled. Évfolyamtársaid, Firmáid, tanszéked és valamennyi barátod, kiket Sopron adott Neked, ahogy nekünk Téged.

Kedves Viktor! Üdv az erdésznek! Nyugodj békében!

Jó szerencsét!

Vargovics Máté” – olvasható a bejegyzésben.