Történetek a pszichiátertől

2021.01.28. 17:30

Alexa, vetkőzz! – Meddig engedelmeskedünk kritikátlanul a parancsnak?

A legártatlanabb ember is képes válogatott kegyetlenkedésekre, a másik megalázására, fizikai bántalmazására, ha parancsra teszi? Meddig megyünk el? Ezt a kérdést boncoljuk most dr. Gedeon Zoltán keszthelyi neurológus, pszichiáter, pszichoterapeuta írásának segítségével.

Szabó Judit

Fotó: Shutterstock

Délután ötkor szólalt meg a telefon. Durván, erőszakosan csengett, szinte érezni lehetett, hogy nem fogja abbahagyni. Mason kelletlenül hátrament az irodába. Biztos volt benne, hogy a főnöke talált ki valamit így a műszak vége előtt, hogy lehetőleg megint ne tudjon időben hazamenni. Pár pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy nem is veszi fel, de nem akart konfliktust.

– Mason – szólt bele a telefonba, egy árnyalattal keményebben a kelleténél.

– Itt Weston Hard nyomozó. Mason Brandt? (Mason enyhe feszültséget érzett, de azért továbbra is keményen válaszolt.)

– Igen, én vagyok, mit óhajt?

– A kentucky-i rendőrségtől vagyok, úton az önök gyorsétterme felé. Tudjuk, hogy ön a műszakvezető felelős személy, ezért önnek kell együttműködnie. Tudomásunkra jutott, hogy tolvaj van a személyzet sorai közt, aki rendszeresen nagyobb összegeket tulajdonít el a napi bevételből. Ma le tudjuk buktatni, ha jól látja el a feladatát, és képes lesz nekünk segíteni. Ugye, képes lesz?

Mason zavartan nézte az asztalt a telefon mellett, de sok ideje nem volt gondolkozni.

– Ugye, képes lesz? – reccsent fel a hang türelmetlenül.

Madisonville-ben nem volt gyakori, hogy történik valami, talán ezért is fogta el Masont izgalom, vagy inkább azért, mert tudta, hogy cselekednie kell, sőt, segítenie a rendőrségnek.

– Képes leszek! – és a habozás lassan eltűnt a hangjából. – Mit kell tennem?

– Kimegy a vendégtérbe, szól Alexának, hogy jöjjön be az irodába. Kerülje a feltűnést! Ha már bent vannak, mondja meg neki, hogy tud a lopásról, szólítsa fel, hogy adja elő a pénzt! Amennyiben nem engedelmeskedik, vetkőztesse le, motozza meg!

– Értettem. Azonban Alexa huszonöt éves nő. Nem kellene egy női kolléga…

– Weston Hard nyomozó vagyok, századosi rendfokozattal. Gondolja, hogy magának kell megmondani, mi a helyes eljárás?

– Nem, természetesen nem.

– A felelősséget én vállalom! Annyi dolga van, hogy közvetítsen! Hogy tudjam, hol tart a bizonyítási eljárás. Megértette? El kell mondania, mit csinál éppen, és hogyan reagál a gyanúsított!

Mason nem ellenkezett tovább, kiment a konyhán keresztül a hármas kasszához.

– Alexa, gyere velem!

– De főnök! Ezren vannak, nem ér rá később?

– Most jössz! Nem hallod?

Alexa furcsállta, de ment. Fél éve dolgozott itt, nem ismerte még jól az erőviszonyokat, viszont az állásra szüksége volt, ezért megvonta a vállát, és követte Masont az irodába.

– Itt vagyunk, felügyelő úr – szólt bele Mason a telefonba.

– Akkor tegye a dolgát, de halljam!

– Alexa, biztos forrásból tudomásunkra jutott, hogy lopsz a kasszából. Ne kérdezd, honnan, de tudom. Legyen neked ennyi elég! Ha most szépen előadod a pénzt, megúszhatod. Már úton van a rendőrség.

– De Mason! Most hülyéskedsz? Hogy én?! Soha életemben nem loptam még egy radírt sem, nemhogy pénzt! Miért güriznék itt egész nap, ha lopni akarnék? Mit akarsz ezzel?

– Felügyelő úr! Tagad – mondta Mason a kihangosított készülékbe.

– Hallom én is. Motozza meg!

– Hallod, Alexa, mit mond a százados úr? Úton van ide, mindenképp lebuksz, most mit ellenkezel?

– De nem loptam semmit!

– Motozza meg!

– Fordulj – mondta Mason, mert kényelmetlen volt a lány szemébe néznie, és lassú, kimért mozdulatokkal, ahogy a filmeken látta, tapogatni kezdte a nőt.

Alexa dühösen rángatta magát, mozdulatai darabosak voltak, teste a megaláztatástól megfeszült, de nem mondott ellent.

– Most mit csinál? – hallatszott a sürgető kérdés a kagylóból.

– Megfogtam a ruháját az ujjánál…

– És?

– És ott nincs semmi.

– Tovább!

– Megfogtam a hátán, de nincs alatta semmi.

– Elöl is! Elöl is nézze, Mason!

– Nézem.

– Tapintsa meg! Van ott valami?

Mason már a nő mellét fogta mindkét kezével, de a feszes, merevítő nélküli melltartóba bújtatott női testen kívül semmit nem érzett. Alexa döbbenete előbb dühvé, végül megadássá változott. Lassan, kezdetben némán, majd egyre hangosabban zokogni kezdett.

– Százados úr, nincs itt semmi, nem hagyhatnánk abba?

– Majd én megmondom, mikor hagyja abba. Tovább! Lejjebb!

Mason már a nő fenekét fogta, aztán ügyetlenül, félszegen a lába közé nyúlt, miközben a rendőr sürgető felszólításainak engedelmeskedve minden mozdulatát közvetítette.

– Itt sincs semmi.

– Ott kell lennie, biztos információnk van róla. Nem szúrhatja el! Vetkőztesse le!

– Na de most már aztán elég! Nem csinálom tovább.

– Mit gondol, magára bíztuk volna ezt az ügyet, ha nem lenne ekkora jelentősége? Gondolja, hogy nem a rendőrség csinálná, ha lenne vesztegetni való idő? Úton vagyok, mindjárt átveszem, addig végezze a dolgát! Kap róla hivatalos igazolást, hogy utasításnak engedelmeskedett.

– Hallottad! – mordult fel Mason. – Vetkőzz!

Alexa idegesítő lassúsággal kigombolta a blúzát. Aztán a szoknyáját, harisnyáját, melltartóját, végül a bugyiját vette le. Mason, mint egy régi, karcolt kópiájú pornófilmben, szenvtelenül közvetítette az eseményeket.

– Most nyúljon magához! – szólt a hang a telefonból, most már közvetlenül Alexához. – Gyerünk, csinálja!

És Alexa remegő jobb keze lassan végigcsúszott a combján az ágyéka felé.

Sajnos megtörtént

– A történet sajnos nem fikció, még csak nem is pszichológiai kísérlet, hanem valóban megtörtént az USA 32 államának 68 gyorséttermében 1992 és 2004 között, ipari kamerák rögzítették – mondta dr. Gedeon Zoltán. – Az elkövető, egy korábbi fegyőr, 2007-ben bukott le, közvetlen bizonyítékok híján azonban felmentették. A cselekedeteket szexuális indíttatásból követte el, de ennél érdekesebb, hogy miért engedelmeskedett neki a műszakvezető és az alkalmazott. A jelenség lényege az úgynevezett Milgram-effektus, amely arról ad felvilágosítást, hogy tekintélyszemély nyomásásra mennyire hajlamos az ember cselekedni, még akkor is, ha morálisan vállalhatatlan dolgot várnak el tőle. Sőt, minél idegenebb a helyzet, annál inkább támaszkodunk a tekintélyszemélyre.

Dr. Gedeon Zoltán
Fotó: Pezzetta Umberto / Zalai Hírlap

Stanley Milgram, a Yale Egyetem pszichológusa a hatvanas évek elején végzett e témában azóta híressé vált, sokat idézett kísérletet, melynek során a kísérleti alanynak egy beépített embert kellett áramütéssel büntetni, ha az a kérdésekre rossz válaszokat adott. A kísérleti alany nem tudta természetesen, hogy nincs áram a sokkolóban, és hogy a válaszadó beépített ember eljátssza az áramütést. Ahogy szaporodott a feltett kérdésekre adott rossz válaszok száma, úgy nőtt a leadott feszültség, egészen a halálos dózisig. A Milgram által elvégzett kísérlet során (számos alkalommal megismételve és hasonló eredményre jutva, bár olyan pszichlógus is van, aki vitatja a kísérlet helytállóságát) az emberek 65 százaléka leadta a halálos erősségű sokkot, ha a kísérletvezető bátorította őt erre. Ha viszont megkérdezték az embereket, vajon hogyan járnának el ilyen helyzetben, szinte kivétel nélkül azt állították, megtagadták volna a sokk leadását. Egy másik kísérlet ugyanezt a kérdést vizsgálta, de a tekintélyszemély ebben az esetben egy orvos volt. Az ismeretlen doktor felhívta a kórházat, és utasította a nővért, hogy adjon be egy betegnek rossz injekciót, a beadható fájdalomcsillapító-mennyiség sokszorosát. Huszonkét nővérből 21 beadta (persze valójában nem volt többszörös adag), hipotetikusan feltéve a kérdést azonban 12-ből 10 állította, hogy ezt nem tenné meg.

Dr. Gedeon Zoltán azt mondja: minél tájékozottabb és empatikusabb az ember, minél erősebb az értékrendje, annál inkább képes az autoritással szembemenni. A személyiségfejlesztés a kulcs tehát, hogy ne essünk áldozatul oly módon, hogy morálisan vállalhatatlan dolgot cselekszünk. A „parancsra tettem” nem ment fel a felelősség alól.

Hogy miért engedelmeskedünk vakon a tekintélyszemélynek, azt evolúciós példával magyarázta. Tekintélyszemély az lesz, aki a csoportból kiemelkedik képességeinél, tudásánál fogva, s a többieknek így nem kell a döntések során minden szempontot mérlegelniük. Ez pedig biológiailag hasznos, hiszen ha a főnök azt mondja egy növényre, hogy mérgező, elég neki elhinni, s mindenki jól jár. Más kérdés persze, ha a „főnök” nem megvéd valamitől, hanem ellenkezőleg: képes levetkőztetni Alexát.