A súlyos veszteségek ellenére is helytálltak

Herczeg Imre, Zalalövő város alpolgármestere, a helyi általános iskola történelem szakos tanára mondta mindezt lapunknak, aki hosszú évek óta foglalkozik a 78 évvel ezelőtt lezajlott tragikus eseményekkel. Úgy fogalmaz: történészi érdeklődésén túl személyes motivációk is hajtották, mert a Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg híradósaként anyai nagyapja is részese volt az oroszországi hadműveleteknek.

– Hazánk a németek oldalán vett részt a Szovjetunió elleni támadásban, a magyar alakulatok tehát a szövetségesi kötelezettségüket teljesítve harcoltak távol az ország határaitól – magyarázta Herczeg Imre. – A Szovjetunió Barbarossa-tervben eltervezett lerohanásának kudarca, illetve az elszenvedett veszteségek ugyanis arra ösztönözték a német vezetést, hogy az 1942-re tervezett hadműveletekben nagyobb arányban vegye igénybe szövetségeseinek haderejét. A németek először a teljes magyar hadsereg, majd később felének hadba vetését követelték. A magyar politikai és katonai vezetés a visszacsatolt területeket és az önálló magyar államiságot féltve, de valamiféle német retorziótól is tartva végül egy teljes hadsereggel járult hozzá az offenzívához. A Jány Gusztáv vezér­ezredes parancsnoksága alatt kivonuló 2. magyar hadsereg élelmezési állománya összesen 207 500 fő volt.

A magyar csapatok a Don melletti frontvonal mintegy 200 kilométeres szakaszát védték, tőlük északra a németek, délre az olaszok helyezkedtek el. A magyarok védelmi szakaszán, a jobb parton három szovjet hídfő volt: Scsucsje, Korotojak és Uriv. Ezeket a Don egy-egy kanyarulatában találjuk, a folyó tökéletes védelmet jelentett számukra, de erős szovjet ellenállás is akadályozta lerohanásukat. A hídfőknek az esetleges szovjet ellentámadások miatt volt szerepük, ezt a központiak hadvezetése is tudta, így a nyár folyamán több támadással megpróbálták bevenni azokat.

– Értek is el sikereket, a korotojaki állásokat a német és magyar csapatok júliusban felszámolták, az urivi hídfő azonban tartotta magát, három rohamot vert vissza – folytatta Herczeg Imre. – A scsucsjei hídfő is fennmaradt. A nyár folyamán zajló hídfőcsaták végére, 1942. szeptember közepére a magyar haderő összesen 25 ezer fős veszteséget szenvedett. A magyar katonák legyengülve, élőerőben alaposan megfogyatkozva rendezkedtek be téli védelemre a Don partján, miközben a felváltásukat várták.

Herczeg Imre szerint a magyarok által védendő arcvonal 200 kilométernyi hossza jóval meghaladta a hadsereg lehetőségeit. A télre kiépült magyar védővonal meglehetősen „vékony” volt. Tartalékok és mélységi tagozódás nélkül több szakaszon csak folyammegfigyelést tudtak megvalósítani. Hiányoztak az eredményes védekezéshez szükséges eszközök, főleg a páncéltörő fegyverek. A védelem azon a feltételezésen alapult, hogy a szovjet erőket leköti a sztálingrádi csata, és nem lesznek képesek támadó hadműveletekre. Az orosz tél beköszöntével a hiányosságok egyre súlyosabb problémákat okoztak. A téli felszerelés hiánya miatt sok volt a fagysérült katona, de a hiányos táplálkozás és fűtés is tömeges megbetegedésekhez vezetett. A mínusz 30–40 fokos hideg, valamint a felszerelésbéli hiányosságok harc­cselekmények nélkül is súlyos veszteségeket eredményeztek.

– A szovjetek nagy voronyezsi támadása ilyen előzmények után indult meg 1943. január 12-én – tért rá a doni áttörésként ismert hadműveletre Herczeg Imre. Mint mondotta: az arcvonal északi részén mínusz 30 fokos hidegben erős harckocsi-támogatással megindult szovjet támadás meglepetésként érte a magyarokat. A hadsereg-parancsnokság kérte az arcvonal déli részén állomásozó, páncélos hadosztályból és további egységekből álló erős német Cramer-csoport bevetését. Az eseményeket csak előcsatározásnak vélő németek ezt azonban megtagadták, s csak kisebb erők kaptak parancsot az ellentámadásra, más csapatok pedig a nagy hó és hideg miatt nem értek oda időben. Másnap a szovjetek további erőket vetettek be, s tíz kilométeres fronton teljesen áttörték a védelmet. A havas, nyílt terepen a kiépített állások hiánya miatt az első vonalból kiszorított honvédek nem tudtak új arcvonalat kialakítani, ezért visszavonulásba, helyenként menekülésbe kezdtek. Az így keletkezett réseken, majd a január 14-én az olaszok védvonalát is áttörő szovjet csapatok a magyar arcvonal mögé jutottak. Január 15-re több alakulatot teljesen bekerítettek, köztük a teljes III. hadtestet.

– Január 18-án a bekerített III. hadtest kivételével már nem voltak magyar csapatok a Donnál – mutatott rá Herczeg Imre. – Hadtestparancsnokuk, gróf Stomm Marcell február 1-jén kapott utasítást arra, hogy törjön ki északnyugati irányban, miközben a németek nyugat-délnyugat felé vonultak vissza. A III. hadtestnek ekkorra már nem volt élelmiszere, nehézfegyverzete, és puskánként alig 10 tölténye maradt. Stomm az alakulatot feloszlatta, a honvédeket az alacsonyabb rangú parancsnokok józan belátására bízta. A III. hadtest katonái kisebb csoportokban, ki a visszavonuló németeket követve, ki saját maga által talált úton próbált nyugat felé jutni. Végül nagyjából hétezer honvéd jutott ki a gyűrűből.

Herczeg Imre azt mondja: ebben a hadtestben harcoltak megyénk katonái is. A 9. (nagykanizsai) könnyű hadosz­tály alakulatai Oszlányi Kornél ezredes vezérlete alatt 1942 tavaszán az elsők között érkeztek ki a keleti hadszíntérre. Az első vonalban harcoltak az 1942. június 28-án, Kurszk­tól keletre indított nagyszabású német offenzíva során, augusztusban pedig a Donnál vívtak véres hídfőcsatákat. A szovjet áttörés után, 1943. január 27-én, mint a visszavonuló magyar és német csapatok utóvédje, utolsóként hagyták el a védőállásaikat. Veszteségeik mind a nyári hadművelet, mind a hídfőcsaták, mind pedig a visszavonulás során rendkívül súlyosak voltak. A nagykanizsai seregtest személyi állományának alig negyede-ötöde érkezett haza 1943 tavaszán.

A visszavonuló hadsereg maradékát a Dontól mintegy száz kilométerre nyugatra próbálták összeszedni. A katonák többsége fegyvertelenül, sebesülten vagy fagysérülésekkel érkezett. Március harmadikáig 2913 tisztet, míg a legénységből 61116 főt vettek itt lajstromba. A hiányos fegyverzettel, felszereléssel és téli ruházattal rendelkező magyar csapatok erőn felüli helytállást tanúsítottak a hadműveletek alatt. Megakadályozták, hogy a szovjet hadsereg egy lényegesen nagyobb méretű katlancsatába kényszerítse a doni arcvonalat védő seregtesteket. Több helyütt nyitva tudták tartani a nyugat felé vezető menekülési útvonalakat, ezeken át – főleg gyalogosan – hátra tudtak jutni. A Don melletti harcokban számtalan hősies cselekedetet követtek el a magyar honvédek. A véres darálóban sokan az utolsó leheletükig álltak helyt, az alacsonyabb rangú csapattisztek, század- és szakaszparancsnokok pedig az összeomlást követően példamutatóan vezették ki a rájuk bízott katonákat a hadszíntérről. Nagy részük megtette, amit abban a helyzetben meg lehetett tenni.