145 éve hunyt el Deák Ferenc – Összefoglaltuk halálának és temetésének zalai vonatkozásait

„Igen! Még egyszer láttam Őt – a karosszékben ülve, míg egy kis asztalkán két gyertya világított. Szemeit felnyitva, rám mosolygott. […] Megértette búcsúszavaimat, lehajolva megcsókoltam a kezét. Leheletfinom, halk »az Isten áldjon« hagyta még el ajkát. […] 11 órakor egy írást kaptam Széll Ilonától: »Mindennek vége, lelke hazatalált.« […] Január 28-án, ½ 11-kor halt meg, 5 és negyed órával azután, hogy utoljára láttam.” E megrendítő sorokat gróf Festetics Mária, Erzsébet királyné udvarhölgye jegyezte fel naplójába, miután egyetlen zalaiként találkozhatott a haldokló Deák Ferenccel, kedves barátjával.

A haza bölcse közel hetven­évesen, 1873-ban vonult vissza a politikai élettől. Ekkor járt utoljára Zalában is, október 21-én érkezett Nagykanizsára, ahol régi kedvenc helyén, a Zöldfa vendéglőben szállt meg, majd másnap délután Budapestre utazott. Nem sokkal ezután az „öreg úr” egészségi állapota megrendült, szívbetegsége mindjobban felerősödött. 1874 novemberében a Zala-Somogyi Közlöny egyik kormánypárti munkatársa arról számolt be a lapban, hogy látogatásakor Deákot rosszulléttől elgyötörten, aggasztó állapotban találta. Ezt követően már alig mozdult ki fővárosi otthonából, végpercei is itt teltek szeretett rokonai és hozzátartozói körében.

1876 telén Deák Ferenc halálhíre viharos gyorsasággal járta be az országot. Január 29-én „esti 6 óra tájban érkezett azon kebleinket mélyen megható távsürgöny, hogy a nagy férfiú elhalálozott, s midőn ezen gyászos esemény megtörténtét nem csak Nagy Károly és Háczky Kálmán képviselő urak, de a felső- és [alsó] képviselőház elnökeinek távsürgönyeik is megerősítették, az intézkedéseket azonnal megtettük” – utalt Csutor Imre alispán a gyászhír vételének körülményeire. Mivel az elhunyt zalai volt, a temetést intéző rendezőbizottság úgy határozott, hogy megyénk küldöttségének kiemelt helyet biztosít Deák ravatali kíséretében. Ennek fényében másnap az alispán hivatalos táviratokkal ösztönözte a vármegye notabilitását (előkelőségét) arra, hogy minél többen vegyenek részt a február 3-ára kitűzött budapesti gyászszertartáson. Szintén ezen a napon rendelkezett a zalaegerszegi rekviem ügyében is, amelynek celebrálására az elhunyt egykori képviselőtársát, Königmayer Károly szombathelyi kanonokot kérte fel. A február 7-ére tervezett ceremóniáról a törvényhatósági bizottsági tagokat levélben, a lakosságot pedig falragaszok útján értesítették.

Deák bebalzsamozott holttestét – január 31-én – a Magyar Tudományos Akadémia székházának előcsarnokában ravatalozták fel. Ezekben a napokban a palota valóságos búcsújáró hellyé változott, tízezrek zarándokoltak el a koporsóhoz, hogy leróják kegyeletüket a nemzet nagy halottja előtt. Mindeközben a zalai küldöttség tagjai február 2-án érkeztek vonattal a fővárosba, majd az előzetes intézkedések szerint Deák Ferenc régi lakhelyén, az Angol Királynő szállóban éjszakáztak. Érdemes megemlíteni, hogy a formális megyei deputáción kívül Nagykanizsa város tanácsát, a zalaegerszegi izraelita hitközséget és Deák szülőfaluját, Söjtört is külön küldöttség képviselte a búcsúztatáson. A temetés napján csikorgó hidegre ébredt Budapest apraja-nagyja. Reggeli után a zalai urak, élükön az alispánnal és hét délceg vármegyei huszárral (kiknek rövidesen az a megtisztelő feladat jutott, hogy a halottas kocsit kivont karddal kísérhették) az Akadémiához indultak, ahol helyszűke miatt csak öten vehettek részt a belépőjegyes szertartáson. Ezzel egy időben a zalai küldöttség mintegy 200 (!) fővel elfoglalta helyét a fejedelmi pompájú halottas menetben. „A megindult, s beláthatatlan hosszúságra nyúlott gyászsereg az összesereglett népnek sok ezrei között a kerepesi temetőig haladván a nagy halott az ottani kápolnába tétetett le ideiglenesen addig is, míg számára a nemzet kegyelete egy alkalmas, s mind magához mind pedig nagy halottjához méltó temetkezési helyiséget készíttet. A koszorúk a kápolna falazatain lőnek szintén ideiglenesen elhelyezve. Ekképpen a temetkezési szertartás bevégződvén, mi is küldöttségi tagok felejthetetlen Deákunknak könnyes szemekkel, nehezült szívből végső Isten hozzádot mondván, szállásainkra tértünk…” – emlékezett vissza nagy vonalakban a dísztemetés körülményeire Csutor Imre. Külön elismerésnek minősült, hogy a ravatalt övező gyászszalagot a díszőrség és a pesti küldöttekkel felváltva a zalai delegáció tagjai vihették, míg a királyi pár (Ferenc József és Erzsébet), az Országgyűlés mindkét háza és a főváros koszorúja mellett csak Zala megye címeres emlékkoszorúja foglalhatott helyet a koporsót szállító hintón.

Deák atyafiságát a végtisztességen elsősorban a Széll és Vörösmarty család (Széll Kálmánné Vörösmarty Ilona Deák gyámleánya volt), valamint legközelebbi unokatestvérei, néhai Deák Jozefa gyermekei és unokái képviselték. Kevesebben ugyan, de a szertartáson részt vettek az elhunyt zalai rokonai is, többek közt a Kozáry és Lukács família, valamint Deák Lajos zalatárnoki birtokos, kit a fáma szerint a rendezők azért utasítottak ki az Akadémia oszlopos csarnokából, mert nem akarták elhinni, hogy Deák Ferenc első unokatestvére.

A következő nap délelőtt a bizottság tagjai részvétüket tolmácsolták Széll Kálmánnak, aki „érzékeny szavakkal megköszöné, s ígére, hogy mindezeket a család többi tagjainak megviszé”. Délután a képviselőház elnökénél, Tisza Kálmán miniszterelnöknél és gróf Szapáry Géza volt zalai főispánnál viziteltek, majd a csoport egy része Csutor Imrével vonatra ült és hazaindult, míg a többiek Modrovics Gergely zalavári apát vezetésével részt vettek a másnapi halotti misén.

Február 7-én reggel Zala megye törvényhatósági bizottsága hatheti hivatalos gyász elrendeléséről és Deák Ferenc emlékének méltó megörökítéséről határozott. A közgyűlést követően a tagok testületileg vonultak át az engesztelő gyászistentiszteletre, ahol a kanonok úr magasztos szónoklata mindenkit mélyen megérintett: „Egy nyitott sírnál minden érző szív elszorul; azon sírnál pedig, amelybe nemcsak egy ország dicsősége, hanem a 19. századnak egyik büszkesége temetkezik, azon sírnál a népek millióinak szemére gyász­könny ül. Deák Ferencz meghalt. Ki volt ő? […] Ő nemcsak az észnek, szívjóságnak és hazafiságnak egyik csillaga volt, hanem páratlan jelleménél fogva ő volt a gondviselésnek azon egyedül kiválasztott férfija, ki megszabadította nemzetét az enyészettől” – prédikálta ékes hangján Königmayer Károly a zalaegerszegi plébániatemplom szószékéről.

A megyeszékhelyen kívül majd minden zalai településen megemlékeztek Deák Ferencről, így Söjtörön és környékén is szívből gyászolták, hisz ezen a vidéken különösen jól ismerték és szerették őt. Pusztaszentlászlón az evangélikus templom ajtajában ott állt az öreg juhász, kivel egykor Deák a reggeli sétáin rendszerint találkozott és barátságosan elbeszélgetett. „Soha annál jobb tekintetes úr nem volt a világon!” – beszélte mindig, ha szóba került a haza bölcse személye. Most a rekviemen pedig csendesen, részvéttel áthatott mély tisztelettel búcsúzott híres földijétől. „Isten nyugossza, bár csak a jó Isten inkább engemet szólított volna magához” – mondta végül könnyes szemmel, elérzékenyülve az ősz pásztor.