„Ez az élő, lüktető valóság” – Beszélgetés Heiter Róbert Gottfried atyával

A Szepetneken szolgáló, Nagykanizsa bajcsai városrészét, Sormást és Eszteregnyét pedig oldallagosan ellátó Ódor Imre a nyáron tartotta aranymiséjét. Sajnos az atya nem sokkal ezután elhunyt – csaknem 40 éven át szolgálta az itteni híveket. Helyére a 43 éves, nagy tudású Heiter Róbert Gott­fried érkezett, akit Csornán, 36 esztendős korában szenteltek pappá. Ősi nemesi családból származik, ám mégsem az volt náluk az általános nézet, hogy a családtagok származásuk miatt különbek másoknál, hanem az: mindent különbül kell csinálniuk, mint másoknak. Munkájának másik zsinórmértékét pedig a premontrei közösség jelmondata adja: „Minden jó ügyért készen!”

– Német és szerb ajkú nemesi családból, a Heiterek budai ágából származom, ennek megfelelően gyermekként a magyar, a német és a szerb kultúrából is töltekezhettem – bocsátotta előre az atya.

– Nemesi származásunk miatt a kommunista rendszerben finoman fogalmazva is rengeteg hátrány ért minket. Édesapám korán meghalt, ezért édesanyám egyedül nevelt. Negyvenkilós, 150 centis asszonyként több mint 10 éven át kellett helytállnia a hajógyárban asztalosként a család múltja miatt, mert mást nem csinálhatott, nem engedték. Az esete nem mondható egyedinek, hasonlókkal többszörösen „terhelt” a famíliánk, s van bennünk bőven felelősségtudat is, ami még egy plusz teher. Máig kering bennem nagyapám mondása, azaz hogy mindent különbül kell tudnunk. Ennek megfelelően mindenfélét „összetanultam”, amit csak lehetett, első körben Esztergomban, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen általános tanító, német nemzetiségi nyelvoktató és hittanári diplomát szereztem. Majd következett Hága, a Fern­universität Gesamthochschule in Hagen, ahol előbb német irodalom bölcsész, majd neveléstudomány-pedagógia főszakon végeztem. Ezt követően újra a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen folytattam tanulmányokat, az állam- és jogtudományi karon, a karközi kánonjogi intézetben, ahol jogász végzettséget szereztem, kánonjogi specializációval. 2017-től Veszprémben, a Pannon Egyetemen németnyelv-tanár mesterképzésben vettem részt és jelenleg is tanulok, mentálhigiénés közösségszervezőnek készülök, úgy gondolom, papként ezt is tudom majd hasznosítani. Azért annyira fontos ez nekem, mert a családunk története azt mutatja, hogy mindent elvehetnek tőlünk, de a megszerzett tudást nem.

Heiter Róbert Gottfried mesélt orvos keresztanyjáról is, akitől a közösségépítés példáját hozta magával; az asszony sérültek, fogyatékkal élők, leszázalékolt betegek számára szervezett klubokat, melyek ma már fél Szlovákiát behálózzák. A klubtagok sokat utaztak, így járhatta be gyermekként a volt baráti szocialista országokat az atya – az ezekhez szükséges pénzt a felnőttek nyaranta mezőgazdasági munkával, például cukorrépaszedéssel teremtették elő. Természetesen Heiter Róbert Gottfried is velük együtt szedte a répát, így nem áll távol tőle a fizikai munka sem.

– Hogy mi módon nőtt ki ebből a papság? – kérdezett vissza. – Már gyermekkoromban is vonzódtam e szolgálat iránt, aminek református édesanyám nemigen örült, ő inkább unokát szeretett volna. Ezért megpróbált a református egyház felé terelgetni, amint az látható, nem sok sikerrel. (Hogy még bonyolultabb legyen a helyzet, édesapám katolikus volt.) Pedig fiatalon én is úgy éltem, mint a többi srác, nekem is voltak barátnőim, s nemcsak az egyház, hanem a jogi pálya, valamint a tanítás is csábított – de végül Krisztus győzött... Az érettségi után döntési helyzetbe kerültem, mert azért a Jóisten engem folyamatosan „kapargatott”, tudniillik, hogy mit kezdjek az életemmel. Akkor édesanyám tüdőrákja szólt közbe, és én tudtam, hogy betegségében nem hagyhatom magára. Három műtéti beavatkozása volt, majd amikor az első után jobban lett, beléptem a csornai premontrei kanonokrendbe, ahol 10 évet töltöttem el. Apáti titkárként tevékenykedtem, szerteágazó és sokrétű feladattal, a magyar és idegen nyelvű levelezéstől az apát úr napjainak szervezésén át a könyvtár és a rendkívül értékes levéltár vezetéséig. Egy idő után nemcsak az apát, hanem a prelátus titkára is voltam, valamint az apátsági idegenvezetéssel bíztak meg, ha turistacsoport érkezett. Nyolc éven át vezettem Csornán a Keresztény Értelmiségiek Szövetségét, melyet huszonegynéhány idős emberrel vettem át, s nyolc év után számos rendezvényt lebonyolító, tagdíjat fizető, százfősnél nagyobb tagsággal hagytam ott. A rendben szenteltek pappá 2013-ban, s 4 évvel később „átigazoltam” a Szombathelyi Egyházmegye kötelékébe, mert úgy éreztem – látván, hogy kevés a pap –, hogy rám ott van szükség. Szombathelyen, a székesegyházban kezdtem egyházmegyei szolgálatomat káplánként, majd Szentgotthárdra kerültem, tavaly Kőszeg következett, most pedig itt vagyok.

Gottfried atya eddigi tapasztalatai alapján úgy véli: az emberekben – gyerekekben és felnőttekben egyaránt – óriási igény van arra, hogy valakivel megoszthassák a gondolataikat, véleményüket, esetleg bajaikat.

– Ezért rég eldöntöttem, hogy én amolyan beszélgetős pap szeretnék lenni, már tanárként (Szentendrén osztályfőnökként egy szakközépiskolai osztályt vittem végig az első osztálytól az érettségiig és imádtuk egymást) is erre törekedtem, viszont papként az emberi lét egy másik rétegéhez is hozzá tudok férni – fejtette ki az atya, aki 2017-től a Szombathelyi Egyházmegye szentszéki bírája is, és nem mellesleg egyetemi tanár. – Ez az én szemszögemből azért fontos, mert így nem magányos bozótharcosként élek egy plébánián, hanem a közösség részeként tudok szolgálni. Elődömtől, Ódor Imre atyától nagyon jó állapotú templomokat örököltem meg, tehát ezzel a részével a dolognak nem kell olyan erősen foglalkoznom, így minden figyelmem a lelkekre, a hívekre fordíthatom. Szeretném, ha a hozzám tartozó 4 településen élő hívek azt éreznék, hogy ők nem különálló egyházközségek tagjai, hanem egyetlen közösséget alkotnak. Az is célom, hogy minél több gyereket bevonzzak a szentmisékre, eddigi pályafutásom során ez jól működött, itt is bízom a sikerben. A vasárnapi szentmisék kezdési időpontjai változatlanok a településeken, amit újra visszahoztam, az a hétköznapi miserend, amit Imre atya súlyos betegsége miatt sajnos már nem tudott vállalni, csak havonta egyszer. Ennek megfelelően a materben, azaz Szepetneken a hétfői szabadnapom kivételével keddtől szombatig 17.30-kor kezdődnek a misék. Szerdán 18.30-kor Eszteregnye, csütörtökön Bajcsa, pénteken pedig Sormás következik. Szombaton este szintén 17.30-kor Szepetneken, 18.30-kor Bajcsán tartom az előesti misét, mert a nagykanizsai városrészbe vasárnap már nem érek oda. Egyebekben a vasárnap a megszokott menetrend szerint zajlik: Szepetneken 8 órakor, Sormáson 9.30-kor, Eszteregnyén pedig 11 órakor misézek. Reményeim szerint a misék között – főként a hétköznap esti szepetneki misékre gondolok – lesz „átjárás”, hiszen ma már szinte minden családban van autó, ami elviszi az embert bárhová. Az első szepetneki misémen azt mondtam: az egyház nem én vagyok és nem is a hívek – hanem mi, együtt. Én fejre állhatok és pöröghetek, akkor se tudok egyedül semmit sem tenni. Utoljára Krisztusnak sikerült, hogy azt mondta, legyen – és lett. Én papként, egyedül nem bírok mindenkihez, minden helyre eljutni, de az a kétszáz ember, aki kijön a misémről, el tudja vinni a többieknek a jó hírt, az evangéliumot. Azt, hogy ez nem a történelemkönyv megsárgult lapjain olvasható „valóság”, hanem egy élő, lüktető dolog. Hogy ez nemcsak egy választható alternatíva, hanem az egyetlen. Másként nem működik.