Lélegzetelállító fafaragások Zalaegerszegen

A fenti gyermekrigmus bizonyítja, hogy a magyar népi tárgy­alkotás ősi eleme a kéreghasználat. Erre, valamint a modern igények szerinti tovább­élésére hívta fel a figyelmet a minap a VI. Zalaegerszegi Országos Faműves Konferencia, amelyet az alkotók bemutatkozási lehetősége kísért a sikeres pályázat révén. A néprajzi előadásokon hallottakat így a gébárti Kézművesek Házában – a jurtatérben – található tárlaton igazolva láthatja a közönség. A faművesek számára kiírt pályázat ezúttal több kategóriára bontotta a témakört: használati tárgyakat, szakrális, esztergált és népi szobrászati alkotásokat várt a zsűri.

Prokné Tirner Gyöngyi, a Kézművesek Háza vezetője – a kiállított tárgyak mellett olvasható – szakmai összefoglalói adnak támpontot a látogatók tájékozódásához: a használati eszközök, a népi szobrászat és a szakrális témájú kéreg-alapanyagú tárgyak megismeréséhez. A kéregtárolók mindig kedveltek voltak, könnyen készültek, célszerűek tárolásra, szellősek, nem férgesedik meg bennük a termény. Tavasszal készíthették őket, amikor lédús a fa. A frissen összevarrt edénybe hamut töltöttek, ami lassan szívta fel a kéreg nedvességét, nem engedte, hogy repedezzen, összeugorjon.

A szakrális népi művészet azt jelenti, írja a szakember, hogy a tárgyak díszei egyenértékűek azok hasznosságával, mivel épp azáltal használhatók igazán, hogy ezek a díszek többletjelentést, többletfunkciót biztosítanak. A minták, szimbólumok nemesítik az anyagot és a formát, áttörik a hétköznapiságot, utat nyitnak a szent, az örök felé. A díszesre faragott székelykapuk két oldalsó oszlopa például nemegyszer ember alakú kapubálvány, amelyben a ház védőszellemei lakoznak. A miskakancsók eredetileg áldozati, halotti toroknál használt edények, üres emberformájuk, a két sújtássor között felkúszó kígyó a végtelen jele, vagy a hímestojások az újjászületést jelképezik.

Az esztergálás kapcsán megtudjuk, a gyümölcsfák erezete mutat a legszebben ezeken a tárgyakon. Az esztergályos készítette a fa ivó- és étkezőedényeket, majd a 18–19. században a nagy hadi rendelések és a csutora (fakulacs) páratlan népszerűsége lendítette föl az esztergályosság speciális ágát, a csutorásmesterséget, melynek súlypontja a Dunántúl.

A népi faszobrászattal kapcsolatban jegyzi meg az ismertető, hogy a figurális ábrázolás viszonylag ritka a magyar fafaragásban. A figurális ábrázoló tradíció csak a pásztorművészetben alakult ki, ahol pásztorok, parasztemberek, betyárok, történelmi személyiségek és szentek alakjával egyaránt találkozunk karccal, spanyolozással, domború faragással ábrázolva. Az alkotók többsége a saját maga által megélt élményeket, közvetlen környezetének világát dolgozza fel. Magyarországon alig akad faragó, aki ne faragta volna meg a szántás-vetés jelenetét, igaz, leginkább a részlethűségre és kevésbé a plasztikai megjelenítésre ügyelve.

A faművesek kéreggel kapcsolatos vonzalmát a zalaegerszegi konferencián Széll János etnográfus elő­adása helyezte nemzetközi tér- és idődimenzióba. Tőle tudjuk, nem is olyan régen Gömör megyében jól értették, mit jelentett, ha „gyövesztették a peppet”, azaz hántolták a fűzfaág nedvdús kérgét. A fafaragó népi iparművész enciklopédikus ismeretei Kanadától Vietnámig repítették a hallgatóságot, hiszen a kéreg a világ minden szegletében századok óta alapanyaggá vált az ember kezén. Fakéregből készült 2300 éves pajzsot is találtak a közép-angliai Enderby település közelében a Leicesteri Egyetem kutatói tavaly, amely csak úgy maradhatott meg szinte teljes épségben, hogy a levegőtől elzártan lapult a földben. Ausztráliában, Új-Zélandon ruhanemű készült kéregből, Oroszországban a szénégetők kunyhóinak alapanyagául szolgált, de a magas gyantatartalom miatt bevált kerítésnek is. Emlékeztetett Széll János egy egészen sajátos felhasználásra is: a második világháború idején Leningrád népe a 900 napos német blokád alatt az élelmiszerhiányt úgy enyhítette, hogy a liszthez erjesztett fűrészport kevert. Széll János jelezte, sajnálatosan ma már nem kapnak néprajzi ismereteket a tanárképzőkön a hallgatók.

Nyugodtan és büszkén mondhatjuk, hogy talán a fenti hiányt ellensúlyozandó, a magyar népi hagyományok őrzői közül messze kiemelkedik a Zala Megyei Népművészeti Egyesület, amely Skrabut Éva elnökkel az élén évtizedek óta ellenhat a feledésnek.

A kéregből alkotók ünnepének is megadta a módját, a kiállításra és díjazásra beérkezett pályaműveket zsűriként Skrabut Éva, Devecz Erzsébet, a Zala Megyei Népművészeti Egyesület titkára, Széll János etnográfus, a Népművészeti Egyesületek Szövetsége Faműves Szakbizottságának elnöke, Mónus Béla fafaragó, szobrász, Bereczky Csaba, a Népművészet Mestere, fafaragó, Marx Mária etnográfus, a Göcseji Múzeum főmuzeológusa és Szabó Zoltán etnográfus értékelte. A bírálati jegyzőkönyvből kiderül, minden alkotóra személyesen figyelnek, szemmel tartják a fejlődésüket, érdeklődésük és témaválasztásuk változását, az anyaghasználati virtuozitást. A grémium ezúttal azt is értékelte, hogy a hajdani használat és díszítés továbbéltetése miként rímel a mai igényekre, a modern esztétikai és hétköznapi elvárásokra.

A konferencián átadott díjak az alábbi alkotókat emelték a közfigyelem középpontjába. Skáfár József, Kovács Zoltán, Mikes Lajos innovációs díjat, Jankovics Tamás archaikus tárgyaiért különdíjat, Viha Lajos faesztergályozott tárgyaiért innovációs díjat kapott. Gyenes Tamás furulyái és Végh Andor dudái szintén e kategóriában nyertek díjat. A népi és szakrális szobrászat kategória legjobbja Bujtor Tibor, Baráth Sándor, illetve Boa Endre lett.

A zsűri kiemelte Skáfár József munkásságát, mondván, az alkotó egyéni módon bontja meg a formákat, méghozzá tökéletes megvalósítással. A tárolóin lévő fogó­elemei bravúrosak, a fedelek megoldásai egyéniek és követendők. A dobozokon külön díszítőelemként jelenik meg a csap. A tárgyak tervezése alapanyagban, funkcióban és díszítésben példaértékű. Ízléses anyagválasztás jellemzi.

Aki kedvet kap a kéreg megmunkálásához, nyilván azt kérdezi, milyen fát nézzen ki magának. A mi éghajlati viszonyaink között a nyír-, a hárs-, a cseresznye-, az éger-, a fenyő- és a fűzfa kérge volt mindig is a legalkalmasabb. A kéreg­edények elnevezése egyébként több mint változatos a magyarlakta tájegységeken: Göcsejben és az Alsó-Őrségben kászli vagy kászó, Székelyföldön kászu, az Ormánságban sarignya, szükő, Zala más területein turba, a Balaton-vidéken kobak, kaponya, az északi hegyvidéken döbön, kazup, kozup, kolomp, medence, a Mezőségen toboz. De nem csak a nevek lenyűgözők, nézzék csak a fotókat!