Deák Antal irányította a szőlőművelést a család kehidai, felsőkustányi, koppányi és söjtöri birtokain

A Deák famíliának mintegy 130 kapás, azaz egy ember által 130 nap alatt megművelhető területű saját tulajdonú szőlője volt, legnagyobb részben Kehidán, azután Koppányban, kisebb részben pedig Söjtörön. Majorsági szőlőbirtokaik az 1830-as évek derekán évente mintegy 65 akó (közel 3500 liter), viszonylag jó minőségű bort adtak, és jól jövedelmeztek. A szőlőművelésből, illetve bortermelésből és forgalmazásból képződő nemesi jövedelem együttes aránya ekkortájt Zala megye egészében mintegy 21 százalék, a Kapornaki járásban pedig közel 24 százalék volt. Deákék jövedelmeinek aránya csaknem pontosan megegyezett az utóbbival: számukra évente mintegy 843 ezüstforintot jövedelmezett a szőlő és a bor, legnagyobb részben a hegyvámos szőlők után járó természetbeli terményszolgáltatásból (a szőlődézsmából).

Deák Antal Kehidán ter­mesztett csemege- és borszőlőiről annyit tudunk, hogy 1829 áprilisában „fekete kecskecsöcsű szőlővesszőket” küldött kisgörbői barátjának, Spissich Sándor táblabírónak, 1830 októberének elején pedig a pozsonyi piacon kapható szőlőről írta sógorának, Oszterhueber Józsefnek, hogy „az idevaló szőlő nem kehidai rag vagy bajor, hanem csak pusztaszentlászlói kadarka, és így ízetlen enni”. A „rag-” vagy „rakszőlő” sokmagvú, vékony héjú, fehéres, pontozott bogyójú, későn érő, bő levű, nagy termőképességű szőlőfajta volt, azonban üres, jellegtelen bort adott, míg a bajor vagy fehér gohér a Balaton-felvidéken elterjedt laza fürtű, vékony héjú, leves húsú, korán érő fehér borszőlő volt, amit csemegeszőlőként is kedveltek. Illatos, lágy bort adott, és mivel jól aszúsodott, kedvező évjáratban testes, különleges minőségű bort készíthettek belőle. Deák Antal a Kehidán termett szőlőkből rendszeresen készített hordóban érlelt ürmösbort, azaz fűszerezett, édes, kesernyés ízű, intenzív illatú aperitifitalt.

Noha nem volt képzett mezőgazdász, és nem is alkalmazott ilyen szakembereket, borászati ismereteit nemcsak tapasztalati úton, hanem a gazdálkodás gyakorlati kérdéseivel foglalkozó szakkönyvekből is igyekezett gyarapítani. Az öccse, Deák Ferenc írta 1831. október 31-én egyik pesti barátjának, Vörösmarty Mihálynak az alábbiakat: „Bátyám kéret általam, hogy számára a nemrégen megjelent »tökéletesített pincemester«-t (Lübek után fordította Némethy József) megvennéd”. Lübeck János Károly orvos és mezőgazdász (Hont vármegye egykori főorvosa) eredetileg 1815-ben megjelent borászati kézikönyvének ötödik, javított, bővített kiadását Némethy József, a pesti Trattner-féle nyomda korrektora fordította magyarra, s ezt, a Pesten 1830-ban „Hellenthal K. A. segítő könyve a borosgazdák és borkereskedők számára, vagy a tökélletesített pintze-mester…” címmel kiadott művet szerezte be Vörösmarty Deák Antal számára.

Amikor a pozsonyi országgyűlésen tartózkodó Deák Antal 1825 októberének közepén azt hallotta egy sümegi borkereskedőtől, hogy Zalában a bor ára akónként 8–10 forint, sőt, Sümegen 12 forintot is fizetnek érte, arra kérte Oszterhueber Józsefet, hogy – mivel közelebb lakik Söjtörhöz, mint az öccse – gyakrabban tekintse meg a söjtöri pincéjét, kóstolja meg a borait, hogy ha netalán valamelyiknek baja lenne, lefejtéssel vagy mással idejében orvosolni lehessen. Egy hónap múlva ismét a lelkére kötötte sógorának, gyakran vegye szemügyre a söjtöri pincéjét, hozzátéve: „nem bánom, ha fáradságod jutalmában mindannyiszor megrészegülsz is pincémben, ahányszor azt megnézed”. Néhány héttel később a következőket tanácsolta Oszterhuebernek: „Ha a megpenészesedett borokat hosszabb orvoslás után is helyre nem hozattathatod, jó lesz eladni inkább, mintsem egészen megromoljanak; de más, jó borral össze ne keverd, nehogy a jót is elrontsa”. Ha a sógora találna olyan embert, aki az előző évi söjtöri borokat akónként 10 forintért megvenné, alkudjon meg vele s adja el neki, az öccse ugyanis „messzebb lakik oda, és így távolléte miatt talán a borkereskedőt is el kellene szalasztani”.

Oszterhueber József utoljára 1841 szeptemberének derekán hívta szüretelni Deák Antalt Pusztaszentlászlóra, október elejére. Mivel Antal is éppen azokban a napokban szüretelt, noha szívesen meglátogatta volna sógorát, köszönettel elhárította a meghívást: „nem is a szüret vonzana hozzátok, minthogy én ezen lustos, mocskos munkának barátja éppen nem vagyok, egyébként is szőlőm sokkal jobb és ízesebb lévén, magamnak azon gyönyörűséget sem élvezhetném, hogy szőlővel jóllakhatnám Nálatok, egyedül csak személyetek láthatása és ölelése vezetne a hozzátok menésre”. Ami Deák Antal saját, kehidai szőlőjét illeti, 1841 őszén az ő kilátásai sem voltak kedvezőek: „A szüret sem a legjobban fog kiütni nálunk, bort is kevesebbet reménylenek a tavalyinál embereink, de a szőlő annyira rothad, hogy szüretig majd ép fejet is alig kaphatni.”