Beszélgetés Nászta Katalin színművész-íróval legújabb verseskötete apropóján

Nászta Katalin 1989-ben települt át családjával Erdélyből Zalába, a zalaegerszegi színházban töltött két év után új vizekre evezett. Az írással mindig is szoros kapcsolatot tartott, Kolozsvárott is megjelentek a versei, a rangos Korunk című folyóiratban is helyet talált magának. Három éve jelentette meg a Thália erdélyi napszámosai című, szí­nészekkel készült interjúkötetét. Az új könyv kapcsán kérdeztük.

– Úgy olvasom ki a versekből, hogy az egyetemes nagy emberi kérdések mellett a napi történések is megihletik, üdítő humort csempészve a sorokba. Hogyan dőltek el a kötet arányai e két vonulat között?

– Az öröm az egyik, ha nem a legfontosabb érzelem, ami mindennap áthat, még a legszomorúbb téma, gondolat közepette is. Ugyanakkor élem a másik oldalát is, az enyészetét, mert valami mindig elmúlik vagy megsatnyul, elöregedik. A verseimben is ez tükröződik: mikor belefáradok a világmegváltó, embert meghaladó gondokba, beszüremkedik a napi tökéletlenkedésekből egy s más, amitől mindjárt nevetni tudok magamon, magunkon. Amióta újból tollat fogtam, a lét legfontosabb kérdése foglalkoztat, úgy, mint aki ismer válaszokat, de korántsem mindenre. Semmiképp sem szerettem volna végképp elijeszteni olvasóimat a sommás kijelentésekkel, ezekkel inkább saját „identitásomban” nyerek megerősítést – ahhoz, hogy aztán rögtön magamnak szegezzek egy önelemző kérdést. Amire legtöbbször elnéző a felelet. A humor, az önkritika, a görbe tükör vigasztalást jelent. Így aztán arra tettem kísérletet, hogy valamifajta hit-, megértés-, felismerésfejlődés legyen a szerkesztés alapelve.

– Mekkora volt a merítés, mennyi maradt ki, mennyire volt szigorú önmagához, kit vont be a kötet szerkesztésébe?

– Sokat merítettem sokból. Azokat a verseket válogattam ki, amelyeket többszöri átolvasás, hosszú pihentetés után is fontosnak tartok. A mondhatóság is segít az önellenőrzésben. Nehezebb dolgom lenne, ha nem volnék színész, aki tudja, ha egy szöveg felolvasva sehogy sem hangzik, az nincs kész. Ez mindig a legelső szűrő. Az összeállításra én vállalkoztam, de jóváhagyására, kijavítására szükségem volt külső, elfogulatlan szemre. Erre először Aniszi Kálmánt kértem fel, akinek jó kritikai érzékével tisztában voltam, személyesen ismerem, az erdélyi kisebbségi és az anyaországba áttelepedő helyzeteit jól ismeri, maga is itt él 1990 óta. Filozófiát, esztétikát, etikát tanított, óriási műveltségű professzor. Írt kritikát a Thália erdélyi napszámosairól, a verseimet viszont nem ismerte. A véleménye sokat nyomott a latban. A támogatás másik pillére Cséby Géza, mert ő nem ismerhetett engem, elfogultság nélkül nézhette át a kötetet. Gyakorlati tanácsai óriási segítséget jelentettek a kötet professzionális szerkesztésében, el sem tudom mondani, milyen hálás vagyok neki ezért.

– A hitélet mindig fókuszált témája, én a hit egyedi megélését érzem a szövegekben.

– Így van, a saját hitemről írok, ezzel és ezért küzdök, hogy ne használjam azt a maiakat elrettentő kifejezést: megharcolni a hit szép harcát, ahogy Károli Gáspár fogalmaz, akinek a fordításában olvasom a Bibliát. Ez mindig személyes hit, senkinek nem tudjuk átadni a magunkét, csupán felkelthetjük az érdeklődését, hogy aztán maga válaszoljon rá, saját belátása szerint. Ez olyan, mint a szerelem. Azt is világgá kürtöli az ember, de senki más nem tud olyan szerelmes lenni, azt a szerelmet megélni, amit ő, mert ez egyedi, személyes, nem átadható. Csupán a kívánságot tudja felébreszteni az emberben. Mégis van benne valami ijesztő, a szerelmes ember bolondságokra is képes, amitől a józan ember szeretné megóvni, miközben úgy vágyik ugyanarra az érzésre, hogy majd belepusztul… Megsokszorozódik minden ebben az állapotban, felfokozódik, ami addig szunnyadt. Ezért tűnik annyira veszélyesnek, mikor az ember közli mindazt, amit átél – mert senkit nem hagy közömbösen, valamiféleképpen mindenki találva érzi magát. Egyszer, még a legelső verseskötetemnél, ami nem jelent meg a Kriterionnál Bukarestben, azt a meghatározást használtam rá, színészversek, amivel nem értett egyet a szerkesztő, pejoratív kicsengése miatt. Pedig azt éreztem akkor is, hogy azt írjuk meg a versben, amit nem mondhatunk ki. Más bőrébe bújunk, például egy költőébe… Ha a vers azonos lenne a költővel, akkor egyetlen költő se tudna helytállni sehol, mert rögtön számonkérné valaki tőle azt, amit ír. A vers egy adott sűrű pillanatnak (ami el is nyúlhat) a rögzítése. Olyan, mint a bennünk dobogó szív rezdülései a külvilágra. Egyetlen Verset ismerek, aki két lábon járt, kézzelfogható módon itt a földön… Ő mindig azonos volt azzal, amit mondott. Mi csak követői lehetünk. Én gyakran élek azzal a lehetőséggel a verseimben, hogy szerepet cserélek, átülök a másik székébe, megpróbálom az ő szemszögén keresztül láttatni a képet, ami azért könnyű, mert éppúgy emberből van ő is, mint én.

– Családi támogatás, büszkeség?

– A családomból édesanyám volt az, aki mindig biztatott. Rengeteget jelentett a szigorú nevelése, a mindig tiszta, világos útmutatása. A ne hazudj-ot, ne panaszkodj-ot tőle tanultam. A húgom mindig úgy nézett rám, mint a példaképre, annyit hallhatta édesanyánktól, hogy bezzeg Kati. Mikor családja lett, négy gyermeket nevelt fel, normális mederbe került ez is. A nagynéném lelki támogatása hosszú távon hozott eredményt. Töretlen bizalma verseimben, amivel megőrizte őket, amikor én már lemondtam róluk… A fiaimat ezzel nem terheltem, nem akartam őket agyo­n­nyomni, kifejezetten féltettem őket a színházi világtól is. Ennek ellenére mindketten éreznek affinitást a művészetek iránt, a nagyobbik néha egész jó versekkel lep meg, a festészettel is kacérkodik, a kisebbik is nagyon jól rajzolt, jó verseket is írt iskoláskorában. Most remek fotókat készítenek. Férjem, Árpád a család fegyelmét volt hivatott őrizni, erősíteni – az ő rendszeretete nélkül talán mind elkallódtunk volna. Nem mellesleg a fiúk jó fotósszemüket tőle örökölték. Most mind nagyon örülnek és büszkék rám. Én meg örülök az örömüknek.

– A cím megragadó. Mit szeretne vele kifejezni?

– Mikor a Bölcs Salamon példabeszédeit kezdtem olvasni a Bibliából – ezt éreztem. Valaki felnyitotta a szívemet, belenézett és megmutatott magamnak. Nem volt kellemes érzés. De kivágta belőlem azt, ami megbetegített. És me­g­gyógyított. De érzékeny állapotba kerültem. Ezt az állapotot szeretném megmutatni.

– Erdélybe, szülőföldjére is eljut a kötet?

– Olyan jó lenne! Ha enyhül a világjárvány, lesz könyvbemutató. Már Kolozsvárról, Brassóból is jelezték, hogy örülnének neki.