Zalabaksa mint egykori járási székhely

Zalabaksa járási székhelyi rangja olyan rövid ideig tartott, hogy még a község helytörténeti monográfiájában is mindössze féloldalnyi szöveget szentelt neki szerzője, a 2017. július 5-én elhunyt Tantalics Béla helytörténész. A trianoni békediktátum aláírásának és kihirdetésének centenáriuma azonban kiváló apropó arra, hogy régiónk történetének eme eseményét is megpróbáljuk feltárni.

Mint ismeretes, a 20. század elején Zala megye területe 13 járásra oszlott. A mai szlovén–magyar határ menti térség székhelye a gazdaságilag és társadalmilag is a legnagyobb potenciált felmutató Lendva (akkori nevén: Alsólendva) volt. Erre a polgárosult városra – s a térségében található kisebb településekre is – az első világháború után az akkoriban formálódó délszláv állam, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság is igényt tartott. Erről, valamint a határvonal végleges kijelölésének hosszú folyamatáról bő egy hónappal ezelőtt részletesen szóltunk már. Zalabaksa járási székhellyé válásának körülményeiről Tantalics Béla a halála után, 2017 decemberében megjelent könyvében így írt: „1919. november 19-én Lendva, Rédics térségében fegyveres összetűzésre is sor került. Alsólendváról a Járási Főszolgabírói Hivatalnak – illetve dr. Vízkelety Árpád főszolgabírónak – menekülnie kellett, aki Zalabaksára költözött és ott működött tovább.”

Zalabaksa formálisan tehát már azt megelőzően járási székhellyé vált, hogy Alsólendvát hivatalosan is elcsatolták volna Magyarországtól. Ennek alapját egy régi szokásjog adta, az 1886-ban elfogadott törvény előtt – miszerint a vármegyék kötelesek voltak állandó járási székhelyeket kijelölni – az a település számított székhelynek, ahol a mindenkori főszolgabíró lakott. Zalabaksa járási székhellyé válása tehát a főszolgabírói hivatalt vezető dr. Vízkelety Árpád egyszemélyi döntésének eredménye volt.

Az 1882. augusztus 26-án Sopronban született dr. Vízkelety Árpád a 20. század elején került Zalába. Életrajzát az 1930-ban kiadott, Zala vármegye feltámadása Trianon után című, több szerző által jegyzett kötetben találtuk meg. Eszerint a régi katonacsaládból származó főszolgabíró (aki Viszkeleti néven szerepel a kötetben) a kolozsvári egyetem elvégzése, illetve az 1904-ben megszerzett doktorátusi címe után előbb Sümegen, majd Letenyén volt szolgabíró. 1915. január 1-jén Pozsonyban bevonult a 16. besztercebányai honvéd gyalogezredhez, s főhadnagyi rangot kapott. Harctéri teljesítményei és bátorsága elismeréseként többször kitüntették, megkapta a Signum Laudist és a Károly-csapat­keresztet. 1917-ben rendelték vissza a frontról, s Alsólendva tiszteletbeli főszolgabírójává nevezték ki. A katonai műveletekből azonban így sem maradt ki, 1918-ban, a forradalom kitörésekor egy század huszárral neki kellett a Dráva hídját megvédenie. Talán ennek köszönhető, hogy a legkritikusabb időkben éppen rá bízták az alsólendvai járás vezetését, ám a Tanácsköztársaság ideje alatt ott kellett hagynia hivatalát. Mivel bekapcsolódott a kommün elleni mozgalmakba, letartóztatták, s a budapesti forradalmi törvényszék 15 év fegyházbüntetést szabott ki rá. Alsólendva lakossága azonban memorandumban kérte szabadon bocsátását. A Tanácsköztársaság bukását követően ismét főszolgabíróként működhetett, ám csak rövid ideig, hiszen miután a szerbek 1919. augusztus 6-án megszállták Lendva térségét, ismét börtönbe került. A kilencven éve kiadott kötet szerzői szerint a megszállók a járási pénztár átadására szólították fel, ám Vízkelety arra való hivatkozással, hogy azt a vármegyénél letétbe helyezte, megtagadta a kérést.

A főszolgabíró a fogságból való szökése után Zalabaksára helyezte hivatalát, ahonnan folyamatosan szervezkedett a szerbek ellen, mire azok vérdíjat tűztek ki a fejére. Hogy Vízkelety választása miért éppen Zalabaksára esett, arról nem találtunk adatokat. Egyes vélekedések szerint talán azért, mert Zalabaksa az egykori római borostyánkő út nyomvonalát követő főútnál helyezkedett el, így a térség legjobban megközelíthető települése volt. Alternatívája lehetett volna az egykori mezőváros, a fejlettebb, gazdaságilag erősebb szomszédos Csesztreg, de akár a vasút mellett fekvő Lenti is, bár utóbbi akkor még a novai járáshoz tartozott.

Tantalics Béla szerint dr. Vízkelety járási hivatala a falu iskolájában kezdte el működését, ám a Magyar Királyi Vallás- és Oktatásügyi Minisztérium erélyes felszólítása nyomán kénytelen volt onnan kiköltözni. Tantalics Béla a hivatal új helyéről csupán annyit ír: egy olyan rossz állagú épületbe került, amelynek egy részét könyöradományokból tudták valamelyest rendbe hozni. A néhai helytörténész nem jelölte meg pontosan a helyet, de a falubeliek elmondása szerint a jelenlegi posta épületébe került át. A megyegyűlés jegyzőkönyvében viszont csak ennyi szerepel: a főszolgabíró lakása egy szobából és egy konyhából állt, amely a postahivatal előszobájából nyílott.

Zalabaksa 1925-ig volt a megcsonkított, továbbra is alsólendvainak nevezett járás székhelye. A járási főszolgabírói hivatal Lentibe költöztetését a Zalavármegyei Törvényhatósági Bizottság május 11-i határozata mondta ki. A mintegy száz évvel

ezelőtti események kapcsán Horváth Ottó, a település jelenlegi polgármestere úgy fogalmazott lapunknak: bár a falu történelmét tekintve csupán egy kis szeletkéről beszélhetünk, mégis fontos megemlékezni róla. Ahogy Zalabaksa egykori őstelepülése, Szent­andrás előtt minden évben leróják tiszteletüket, úgy a járási székhelyi szerep betöltésének emlékét is ápolni kell.