Székely János: A hit felfelé emelő gravitáció

– Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem láttak és mégis hisznek – idézte Jézus aznapi evangéliumban elhangzott szavait Székely János szombathelyi megyés püspök az andráshidai templom teljes felújításának záróünnepségén elmondott homíliájában. – De hogyan tudunk hinni mi, ha saját kezünkkel nem tapinthattuk Krisztust, szemeinkkel nem láthattuk őt? – tette fel a kérdést a főpásztor.

Hitünket, hangsúlyozta, elsősorban szellemünkre, értelmünkre alapozhatjuk, amely minden dolognak meg akarja találni az okát.

– A gondolkodó ember tudja, hogy magától, a semmiből nem lesz semmi. A hatalmas, gyönyörű világmindenségnek, ahogy a tudósok is mondják, van időbeli kezdete. A múltban nem örökkévaló. Kellett, hogy oka legyen, amiért elindult története, ahogy annak is, hogy az élettelenből előjött az élő, az élők közül pedig az ember – folytatta a gondolatmenetet Székely János, hozzátéve: nem véletlen, hogy a történelem legokosabb emberei, a tudósaink szinte kivétel nélkül hívők. Értelmük vezette el őket a hithez.

A püspök Einsteint említette példaként, aki, mint mondta, gyakran beszélt Istenről. Vallotta: bár felfedezései során az ő szellemében ragyogott fel először a felismerés, a törvényt nem ő találta ki, az létezett, mióta világ a világ. Ő csak rátalált Isten gondolatára, bölcsességére, amit beleültetett a csodálatos világmindenségbe. Ilyenkor mindig úgy érezte, mintha megérintené a teremtő Isten ujját, megfejtené gondolatát.

– Eljuthatunk Istenhez úgy is, hogy látjuk nyomait a történelemben, ahogyan újra és újra megjelenik a kegyelem által érintett emberekben és mindenekelőtt magában Krisztusban – villantotta fel az Atyához vezető újabb utat a püspök, hangsúlyozva: egyetlen olyan történelmi esemény sincs, se Napóleon hatalmas hadjáratai, se Julius Ceasar győzelmei, amelynek hasonlóan nagy hatása lett volna, mint Jézus Krisztus életének. Akinek semmilyen hadserege nem volt, könyveket nem írt, nem volt pénz a zsebében, mégis 2000 év óta az ő élete alakítja, járja át a világot.

Isten azonban nemcsak a múltban hagyott nyomokat, hanem a mában is. Egyik leghíresebb kegyhelyünkön, a délnyugat-franciaországi Lourdes-ban évről évre történnek csodás gyógyulások, amelyeket teljesen hitetlen orvosok is bizonyítanak. Azt mondják, ami történik, megmagyarázhatatlan, mutatott rá a főpásztor.

Székely János szerint a harmadik és talán legfontosabb út az Istenhez, amikor mi magunk a lelkünk mélyén tapasztaljuk meg az ő jelenlétét. Például az édesanya, amikor gyermeket hoz a világra, átéli, hogy „ezt a kicsi embert nem ő alkotta, hiszen már azt sem tudta megtervezni, milyen lesz a haja, a szeme, még kevésbé, mit fog gondolni, érezni. Egy eddig nem létezett új ember született, aki elindul majd a maga útján”.

– A szülő ilyenkor átéli, hogy ami történt, az csodálatos, az ő erejét messze fölülmúlja. Bár közreműködik ebben, továbbadja az életet, de annak nem ura, alkotója, az ember csak szolgája az életnek. Az édesanya, ha kicsit is nyitott a szíve, tudja, hogy a gyermeke ajándék, a teremtő Isten remekműve, akit Isten rá bízott, kezébe helyezte életét, hogy ő indítsa el legelső, legfontosabb lépéseit – emelte ki a püspök.

Ilyen élmény nem csak a születés, ilyen pillanat életünk legvége is. Amikor kinyílik az öröklét kapuja. Székely Jánost fiatal papként az egyik esti mise után egy haldokló asszonyhoz hívták a kórházba, elevenítette fel a történetet.

– „Atyám, örülök, hogy ideért. Nemsokára meghalok, régóta vártam ezt a pillanatot, tudom, hogy hazamegyek”, mondta, mikor meglátott. A kórteremben csönd lett, s én azt éreztem, hogy ez az asszony valóban nem fél, mintha az egyik lába már odaát volna. Mintha látná a fényességet, ami őt várja – emlékezett a főpásztor. – Kedves Testvérek, amikor hiszünk, az ilyen tapasztalatoknak hiszünk. Hitünk a hatodik érzékszervünk, amellyel érzékeljük a valóság mélyét. Aki nem hisz, az mintha kicsit vak lenne, mintha csak a felszínt látná. A hit által belátunk a dolgok fátyla mögé, érzékeljük a világmindenség okát és célját, kitárul a szívünk. Hitünk önmagunk fölé emel, általa tudunk nagylelkűen, bőkezűen élni. Akinek lelkéből hiányzik ez a fölfelé emelő erő, önmagába süllyedve, eszmények és lelkesedés nélkül, a sárba süp­pedve fog élni. Ez az az erő, ami egy házaspárt is felemel, az esetleges tökéletlenségek, sebzettségek fölé, hogy e magasabb szinten mindketten csodaként, ajándékként újra és újra átélhessék egységüket. Ez a hit emel fel egy nemzetet is. Ha nincs a jogrend fölött az erkölcs ereje, akkor annak a nemzetnek nincs igazi jövője, léte hamar összeomlik. A hit fölfelé emelő gravitáció. Nélküle emberhez méltó életet élni nem lehet. Az emberi szívet egészen semmilyen földi dolog nem tudja betölteni, csak a teremtő Isten.

Székely János szavai illusztrálására a természetből hozott példát. Mesélte: vannak olyan Dél-Amerika felé tartó vándormadarak, amelyek egy különleges helyen, a hatalmas tenger közepén megállnak és köröznek a víz fölött – a tudósok szerint talán annak az elsüllyedt földrésznek vagy hatalmas szigetnek a helyén, amely a hazájuk volt. Mintha ösztöneikben őriznék Atlantisz emlékét.

– Mintha sok mai ember ezekhez a vándormadarakhoz hasonlóan tétován körözne az életében, szomorúan emlékezve valamire, amit elveszítettünk. Az emberiség igazi otthona az Isten, aki alkotott és hazavár minket. Akinek az életéből, a szívéből ez az otthon hiányzik, az hontalanná, otthontalanná válik, tétován köröz az életben – állapította meg a főpásztor.

Amerikában ma már a betegágyak több mint fele a pszichiátriai osztályokon van, jegyezte meg Székely János, hozzátéve: a modern társadalomnak leginkább a lelke beteg és üres. Egyik kezelőorvosuk szerint a legmélyebb seb, ami a legtöbb ilyen beteg emberben ott van, az Isten iránti vágyakozás, a betöltetlen vágy. „Elveszítették lelki otthonukat, a Mennyei Atyát, szívük üres, és ez egyre inkább fáj.”

A főpásztor egy legendát is említett, miszerint kőfejtőn vitt keresztül egy nagyváros felé közeledő ember útja. Látta, hogy rengetegen dolgoznak izzadtan, keserű arccal. Odament az egyik munkáshoz, és megkérdezte, mit csinál. Az mérgesen így felelt neki: nem látod?!, követ török. Egy másik ekképp válaszolt: pénzt keresek, hogy eltarthassam a családomat. A vándor ment tovább, végül talált valakit, aki nagy kedvvel, csillogó szemekkel, lelkesedéssel dolgozott. Ő a kérdésre így felelt: katedrálist építek.

– Mindannyian ugyanazt tették. Követ törtek, pénzt kerestek, de mégis kicsit másképpen. Mindannyian ugyanazt az életet éljük. Megszületünk, növekszünk, tanulunk, dolgozunk, megbetegszünk, megöregszünk, meghalunk. De vannak, akik ezt az utat másképp járják végig. Csillogó szemekkel. Akik nem csak követ törnek, nem csak pénzt keresnek, akik tudják, hogy az emberi élet egy gyönyörű terv, egy hatalmas katedrális építésének része. Akik tudják, hogy ez a világ szeretetből lett, a teremtő Isten szépségéből. És ő az, aki mindannyiunkat hazavár…