Száz év után is egyforma az ima, a szó, az ünnep, a bánat, az öröm

– Pesten van 30 éve egy garzonom, kérdezik is, ha oda indulok, hogy megyek-e haza. Dehogy, nekem a haza a szülőföldem. Nagyvárad. Olyan, mint anyám: meghalt, de akkor is az én szülő édesanyám – A 74 éves Wellmann György Aase-díjas, Zalai Príma-díjas színművész 1985 óta tagja a Hevesi Sándor Színház társulatának, három évvel korábban települt át Romániából Magyarországra. – Hogy éltük meg otthon Trianont? Egyszerűen nem beszéltünk róla, de ha esetleg mégis, apám és anyám rendre jól összevesztek. Mindig az ment, hogy ha annak idején elmegyünk, ha bejöttek volna mégis a magyarok… Harminchat éves voltam, amikor azt mondtam nekik, tudjátok mit, én már nem várok tovább.

Nagy üzlet volt annak idején a fal- vagy névházasság, de tőle nem kértek semmit. Debreceni kollégái – Mucsi Sándor, Csíkos Sándor, Tréfás György – azonban sokszor kényszerültek számot adni arról, hogy miért fogadták be őt a debreceni színházba, ráadásul például ők adták össze a honosításhoz szükséges 5000 forintot. Zalaegerszegre később akkori felesége miatt szerződött, aki operaénekesként Grazban kapott állást. Megalázás? Igen, volt, még Zalaegerszegen is, de a Grazból hozott konyakok enyhítettek rajta. A szégyen szót használja.

– A Trianon szó kapcsán először az jut eszembe, hogy megloptak. Nem csak engem. Ma is nehéz a helyzetünk. A hátramaradottak nem jól vélekednek rólunk, áttelepültekről, nekem is örök a lelkiismeret-furdalásom. A nagyapám Galíciában halt hősi halált magyar katonaként az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregében. A nagybátyámat meg elvitték az oroszok, csak egy borotvát kaptunk vissza utána. Hát igen. A holtak megtették a magukét, most már az élőkön a sor.

Bálint Péter (70) partiumi születésű, Nagyszalontán az Arany János Gimnáziumban érettségizett, a marosvásárhelyi színi akadémián végzett. Veszprém és Sopron után érkezett a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház társulatába 2010-ben.

– Nagyanyám néha elővett egy régi, sokat dugdosott, első világháború előtti Magyarország-térképet, azon mutatta, nézd, ezt és ezt mind elvették a magyaroktól. Ezért élünk mi Romániában, pedig magyarok vagyunk. Az 1989-es áttelepülésem legnyomósabb érvét abban a pillanatban éltem át és fogalmaztam meg magamnak, amikor megalakult Sepsiszentgyörgyön a román színházi tagozat. Nagyra becsülöm a román színjátszást, teljesítménye alapján méltán európai hírű, de én abban az öltözőben 16 évig ültem, aztán… Akkor Erdélyben a templomokban és a magyar színházban volt telt ház. A szó ereje. Most is azt mondom, Magyarországról költöztem Magyarországra.

– Jó tanuló kisgyerek voltam, nálunk otthon nem volt szó Trianonról és a következményeiről, természetesnek tűnt, hogy számomra a fő kérdés az életpálya megtalálása. Magyar színésznő akartam lenni, és akkor lehetetlenültem el, amikor ebben korlátoztak – a kolozsvári születésű, a 90-es évek elején Zalába került Nászta Katalin ma már inkább író és költő, de a zalaegerszegi társulatban töltött évei miatt a közönség ma is jól emlékszik rá színésznőként is. Színi tanulmányait Marosvásárhelyen végezte, első színháza a sepsiszentgyörgyi volt. – Nem voltak pontos információim a békediktátumról, odahaza nem voltak ilyen témájú könyveink. Sokkal később tudtam meg például, hogy nagyapámék felmenői Macedóniából kerültek Kolozsvárra.

– Erdélyben magyarul színjátszani afféle anyanyelvi demonstráció volt?

– A Pompás Gedeonban, Sütő András vidám drámájában így szól egy kérdés-válasz: „Hol vagytok, székelyek? Itt a kócerájban…”, na, ezt is kihúzták. Átrendezték a szövegeket, a darabokat…

– A szüleim mindkét világháborút átélték, a nagyapám az első világháborúban, utána a másodikban az összes férfi családtagom a magyar hadseregben harcolt – Czegő Teréz Gobbi Hilda-díjas színművész Uzonban nőtt fel, 32 éve él zalaegerszegiként, Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely, Temesvár, Békéscsaba után jött hozzánk. – Anyám egyedül nevelt fel nyolc testvéremmel együtt, ő nagyon sokat mesélt a magyar történelemről, így korán hallottam Trianonról, de a nálam jóval idősebb költő-író bátyám, Czegő Zoltán révén is tájékozódhattam. Én még a magyar autonóm tartományban születtem. Temesváron is velünk élt édesanyám, s amikor a boltban magyarul kért húst, rászóltak, „ilyen öreg vagy, hogy nem tudsz románul?” Kassán 1973-ban a férjemmel éltem át hasonlót, amikor a kávézóban a pultosok egymás közt magyarul beszélgettek, de tőlünk már csak szlovákul fogadták el a rendelést.

Urházy Gábor László (37) Zilahon született, Ady Endre városában. Már óvodásként átélte a nemzetiségi különbségből fakadó helyzet szomorúságát. Bőgve ment haza az első nap után, mert nem értette a társai beszédét. Édesapja magyarázta el neki, ez Magyarország volt, csak most Románia, az óvodás társai románul beszélnek.

– Az iskolában, játszótéren sok megaláztatás ért, mert más nyelven beszéltem. De engem az szomorít el igazán, hogy az elcsatolt területekre ma úgy tekintenek az emberek, mint valami skanzenre, ránk pedig úgy, mintha nem tartoznánk össze. Finom a kürtős kalács, szép a korondi tál, csak épp az ott élőket nem látják. Pedig egyforma az ünnep, az ima, a szomorúság, boldogság. A különbség mindmáig jelen van. Pedig az én családom Tokaj vidékéről származik, 1760-tól ott éltek, onnan kerültek más tájakra. Még I. Lipót császártól, magyar királytól kaptuk a nemességet, megvan az eredeti címerünk.

– Az otthon már nem otthon, az itthon pedig még nem haza, vagy sose lesz az? Fejben van otthon az ember?

– Vannak fantasztikus román barátaim. Évente hazamegyek, ha átlépem a határt, úgy érzem, kiszakad a szívem, de ez mégis nagyon jó érzés.

– Én autó híján mindig vonattal járok haza, a határon minden alkalommal megfordul a gyomrom. Sose múlik el az a szorongás.

– Letagadhatatlan, bennem is van bűntudat. Ha Hajdú Gézára, nagyváradi kollégámra, barátomra gondolok. Én hét évet vártam az áttelepülésre, ő pedig ottmaradt. Nagyváradon még mindig megvan a Kortárs71 elnevezésű műkedvelő együttes, amiben én is alapító tag voltam Gézával együtt. Hogy miket játszottunk? Például a Gellérthegyi álmokat. (Karinthy Ferenc színműve 1945-ben játszódik Budapesten.)

– Nézd meg az én bátyámat, átjött, aztán pedig visszament Sepsiszentgyörgyre.

– Az én fiam is…

– Az én mindvégig egy helyben élő nagyanyám kétszer volt magyar és kétszer román állampolgár, amíg húzták a határokat a feje felett Szatmárnémeti mellett.

– A temesvári színházzal 1974-ben jártam Budapesten, a Vígszínházban is voltunk. Az előadás után lelkendezve kéretőztünk be az öltözőbe, gratuláltunk az általunk csodált itteni színészeknek, mire az egyik neves művész ránk csodálkozott: jé, ti tudtok magyarul?

– Ugyanettől a színésztől én kértem és kaptam egy szövegkönyvet néhány évvel később, akkor nagyon készséges volt.

– A Trianon utáni Magyarország olyan, mint a szirmait vesztett virágkehely. Bár a színei rég lehullottak, az illata még megvan…

Itthon vannak persze most már. Mindnyájan magyar állampolgárok, az ehhez szükséges vizsga miatt valószínűleg sokkal többet tudnak a magyar alaptörvényről, mint mi, akik Nyugat-Dunántúlon születtünk.

– A kisembert állandóan le akarják radírozni, a történelem nekem ezt üzeni. Ebben mindenki hibás és nincsen jó megoldás. Szlovák, cseh, ruszin, szlovén, szerb, horvát, macedón, román, szász, zsidó mind-mind hordozza a XX. századot. Ők valamennyien olyasmiket éltek át, amit soha nem szabadott volna. Az anyukám apja félig zsidó volt, aztán egyszer csak azt kellett megélnem, hogy engem is lezsidóztak. Nem is értettem, ez miért baj. Úgy látszik, nagyon messzi álom, hogy egymás mellett békében élhessen a sok nemzetiség ugyanazon a földön. Mindenki büszke a nemzetiségére, ez természetes, ezt nem is veheted el senkitől. Azt hiszem, a magyarok se különbek: a székely azt mondja, ő is magyar, csak jobb.

– Pedig milyen szép volt, amikor Temesváron négy (magyar, román, német, szerb) nyelvű színház működött együtt. Csak a jó előadás számított. Összejártunk, barátkoztunk, mindig megnéztük egymás darabjait.

– A színésznek egyébként is minden nemzet egyformán fontos, hiszen minden embert el akar játszani.

Egyetértenek. Emlékeket idéznek, ugratják egymást. Tanakodnak, megvan-e még a Sugás-kert vagy a Kolcza-kert Sepsiszentgyörgyön, ahol olyan jókat lehetett valamikor régen enni és inni.

Az öt egerszegi színházi emberrel, az öt erdélyi színésszel, az öt magyar művésszel játszunk végül. Kérdezzenek most egymástól, erre biztatom őket.

– Kati, mikor lesz új könyved?

Hamarosan, mondta a megkérdezett, aki nemrég, 2018-ban jelentette meg az erdélyi magyar színészekkel évtizedeken át készített interjúkötetét, Thália erdélyi napszámosai címmel.

A staféta tőle gurul tovább:

– Gyuri, mikor adsz nekem interjút?

– Nagyon gyorsan keress, fogy az időm – így Wellmann György, majd Bálint Péterhez fordul:

– Péter, anyukádnak meddig kellett elrejtenie a magyarországi látogatók virágcsokrait a nagyszalontai Csonka-torony tövéből? (Arra utal az érdeklődés, hogy annak idején az ott dolgozó teremőrök, idegenvezetők a román hatóságok rideg figyelme elől menekítve szedték össze a piros-fehér-zöld szalagos bokrétákat.)

– Elég sokáig…

– Laci, érezted, hogy én is védtelek téged, amikor Zilahon voltam sorkatona? – nézett Urházy Gábor Lászlóra.

– Ez nem képezte az identitásom részét azt hiszem, de jó tudni.

A társaság legifjabb tagja végül Czegő Terézhez intézi szavait:

– Terike, olyan régen szeretném megkérdezni, mondd, hímeznél-e nekem is egy kispárnahuzatot?

Sokan tudják, Czegő Teréznek óriási gyűjteménye van a maga készítette, a Kárpát-medencei magyar díszítőművészeti kincs motívumait felvonultató kézimunkákból, amelyeket szívesen állít ki, rengeteg került már ajándékba, ékít sok-sok zalai otthont.

– Nem kell kérned, az már rég készen van, amit neked szántam.