Az egyetlen gyógyírt Trianonra a határon túlra taszított magyarság támogatása jelenti

Többek között e kérdésekre keresi a választ, és próbálja objektív, pártpolitikától független megvilágításba helyezni a trianoni békediktátumot a nagykanizsai Horváth Tamás, a Batthyány Lajos Gimnázium nyugalmazott történelemtanára, akinek Trianonról 100 év múltán című tanulmányát a Nagykanizsai Városvédő Egyesület adta ki. A Trianon 100. évfordulójára megjelent nem túl vastag, de annál lényegretörőbb könyvecske ünnepélyes bemutatójára mostanában került volna sor, ám a koronavírusjárvány-veszély miatt – a tervek szerint – őszre tolódott.

- Történelemtanárként mindig az egyetemes, illetve a magyar történelem problematikus részei érdekeltek, és Trianon ilyen – bocsátotta előre Horváth Tamás.

- Azt gondolom, hogy a magyarság történetében az 1918 és az 1920 közötti időszak meghatározó, s ehhez jött a 100 éves évforduló, így született meg a könyv ötlete. Meggyőződésem, ha a mai erős politikai megosztottság gyökereit keresem, akkor vissza kell mennem egészen ezekig az évekig, ha pedig a versailles-i kastély Trianon-termében ránk kényszerített diktátumot akarom utólag megérteni, érdemes visszanyúlni 1867-től a dualizmus koráig, hiszen abban az időszakban erősödtek fel a Monarchiában élő nemzetiségek részéről jelentkező konfliktusok, feszültségek. A nemzeti összetartozás napjáról rendelkező törvényben van is erre utalás: -Az Országgyűlés kötelességének tekinti arra inteni a nemzet ma élő tagjait és a jövendő nemzedékeket, hogy a trianoni békediktátum okozta nemzeti tragédiára mindörökké emlékezve, más nemzetek tagjaiban okkal sérelmeket keltő hibáinkat is számontartva, s ezekből okulva, az elmúlt kilencven esztendő küzdelmeiben az összefogás példáiból, a nemzeti megújulás eredményeiből erőt merítve, a nemzeti összetartozás erősítésén munkálkodjanak.- Fontos ez a félmondat: „[...] más nemzetek tagjaiban okkal sérelmeket keltő hibáinkat is számontartva [...]”.- Úgy érzem, ebben van valamiféle felszólítás a nemzeti önvizsgálatra, tehát másfajta megközelítés csírája bújik meg benne, mint ahogy ma a jobb-, illetve baloldali történészek megítélik Trianon hátterét, tisztelet a kivételnek. Ugyanis előbbiek szerint a nemzettragédia nem következett volna be Károlyi és az őszirózsás forradalom nélkül, utóbbiaknak pedig meggyőződésük, hogy a Monarchia Trianon nélkül is biztosan szétesett volna. Megpróbáltam a bal- és jobboldali nézeteket szembeállítani egymással, mert vannak olyan fontos kérdések, melyek megítélése lényegesen eltér egymástól attól függően, ki melyik oldalon áll. De alapvetően abból indultam ki, hogy mint minden háborút, így az első világháborút is béke zárta le, amely sokféle lehet. Lehet igazságos, lehet méltányos, elfogadható és lehet diktátum, amikor a fejünk felett döntenek rólunk – Trianon az utóbbi, ehhez kétség nem fér. Ez is az egyik oka annak, hogy a mai magyar társadalom jelentős hányadát még mindig frusztrálja mindaz, ami Versailles-ban történt, s ha az embert valami frusztrálja, azzal általában nem tud mit kezdeni, mert a frusztráció bénító élmény, s az igazságtalanul súlyos büntetést nehéz tehertétel megemészteni nemcsak az egyes ember, hanem a nemzet egésze számára. Ausztria már régen elszámolt a veszteségeivel, túllépte, feldolgozta, pedig az Osztrák Császárság tényszerűen többet veszített, mint mi, de másképpen élik meg a történteket. S ennek talán az egyik oka a gazdasági jólétük, a jobb megélhetési viszonyok. Ezenkívül persze még többféle indok hozható fel, például a másfajta közgondolkodás: mi, magyarok hajlamosak vagyunk felvenni az áldozat szerepét, és elmerülünk az önsajnálatban, illetve szívesen keresünk más hibást – hozzáteszem, mindez vélhetően abból fakad, hogy a történelmünk során valóban sokszor voltunk áldozatok, gondoljunk csak a tatárjárásra, a 150 évig tartó török uralomra, a Habsburgokra, aztán a német, majd a közel fél évszázados szovjet megszállásra. Talán volt 400 évünk, amikor valóban szabadok lehettünk...

Horváth Tamás jelezte: a bűnbakkeresés egyébként is általános emberi tulajdonság, különösen háborúk után. Az első érzés általában az eufória, a megmaradás fölött érzett öröm, de rögtön utána következik a bűnbak után kutatás, a „kinek köszönhetjük a szenvedést?” gondolatisága. Számos példa van erre, például az amerikai polgárháború után rögtön megtalálták a délieket vezető Lee tábornokot mint egyszemélyi felelőst, nálunk hasonló szerep jutott Görgeynek, őt kiáltották ki árulónak – ma már tudjuk, ez nem volt igaz. A következő szakasz az önfelmentés, melynek lényege, hogy mindig más a bűnös, és nem mi. Majd megjelenik a visszavágás, a revans vágya, ami nálunk a revíziós politikai törekvéseket jelentette. De ezen hosszú folyamat részének kell lennie az okok és következmények, összefüggések objektív feltárása s a tanulságok megvonása is.

- Azt gondolom, Trianon más jellegű megközelítéséhez szükség lenne annak elfogadására, hogy ez egy párhuzamos történet – folytatta a történész. – Miért is? Trianon a mai magyar közvélekedésben a nemzetet érő tragédiák közt az első helyen áll – okkal. Ez tényleg méltánytalan, igazságtalan béke volt. De ami itthon Magyar Hiszekegy, félárbócra eresztett zászló, Területvédő Liga és „csonka Magyarország nem ország”, második Mohács, az a túloldalon győzelem. Ami itthon a nemzetiségek bomlasztó tevékenysége, az a másik oldalon a nemzetiségek szabadságvágyának a kiteljesedése volt. Érdekes, ahogy a szerb, az ukrán, a szlovén, a cseh és a román történelemkönyvek ma interpretálják Trianont, a világháborút pedig az utódállamok némelyikében nemzetük szabadságának és méltóságának megőrzéséért vívott harcnak. A legtöbb utódállam tankönyveiben Magyarország elnyomó hatalomként szerepel – ezt erősíti a szerb, a szlovák vagy a román társadalomban erős nacionalista közgondolkodás is. Tehát azt lehet mondani, hogy vannak a tények, melyek mindenhol konstansok, változatlanok. Ami különböző, az az interpretáció, az értelmezés, melyek eltérősége a más és más nézőpontokból fakad. Horváth Tamás úgy vélekedik: a lelkünknek jót tenne, ha elfogadnánk ezt a fajta párhuzamosságot, s megpróbálnánk lezárni a múltat, a trianoni tragédiát – ez azonban semmi esetre sem jelentené az önfeladást. A nemzeti összetartozás alapján meg kell védenünk a kisebbségben élő magyarok jogait, megadni nekik mindent, ami a boldogulásukat segítheti. Ma már számos ország jogrendje lehetővé teszi a kettős állampolgárságot, az ebben rejlő esélyeket ki kell aknázni, s újszerű, a határokon átnyúló gazdasági együttműködések is léteznek. Ez a legtöbb, amit tehetünk, nincs más gyógyír Trianonra. A sérelmek megtorlása utáni vágyat le kell gyűrnünk, hiszen nincsen remény arra, hogy majd valami külső erő egyszer igazságot szolgáltat.