Egy legendás zalai Honvéd őrnagy története

A dúsgazdag zalai földbirtokos, Inkey János császári, királyi kamarás és báró Majthényi Erzsébet fiaként Palinban, 1818. február 23-án született. Inkey Kázmér gimnáziumot és jogot végzett. 1837 szeptemberétől Zala vármegye tiszteletbeli esküdtje volt, 1840 szeptemberében pedig a Kapornaki járás alszolga­bírójává választották. Tisztségéről 1844 áprilisában, a helyi konzervatívok átmeneti előretörése idején mondott le. Az 1840-es években Csány László oldalán Deák Ferenc szabadelvű reformpolitikáját támogatta, 1843-tól a zalai liberálisok egyik kortesvezére volt, 1845 márciusában önkéntes adózást vállalt. A császári titkosrendőrség a „Csány-párt” fő vezetői között tartotta számon, Festetics Leó gróf, a megye kormánypárti adminisztrátora pedig „az ellenzék legtúlzóbb egyénei” közé sorolta. 1847 júniusában, amikor – mint meggyőződéses ellenzéki – a liberális Csillagh Lajos má­sodalispánná választását támogatta, a tisztújítást megelőző kampány során összetűzésbe, verekedésbe keveredett Rumy Károllyal, az ellenfél egyik kortesvezérével.

Az erős fizikumú Inkey Kázmér színes egyéniség, a reformkor nemesi társadalmának férfiideálja volt; kitűnően vívott, úszott és lovagolt. Családi birtokán – Degré Alajos memoárja szerint – „spanyol grand módjára bikaviadalt rendezett, s mint viador maga állt ki, le is győzte a megszilajult bikát. […] Szerette és űzte a legmegerőltetőbb testgyakorlatokat, s mikor ráunt vagy kifogyott otthon vagy fárasztó vadászatokon a gyakorlatokból, elment földjeire, ahol […] megfogta az eke szarvát, s olyan munkát vitt véghez, hogy maga körül három-négy bérest kifárasztott”. Hölgytársaságokban országszerte az egyik legjobb táncosként tartották számon, aki szívesen és sokat költött tánczenére, ezért Széchenyi István gróf akként jellemezte a naplójában, hogy „Inkey Kázmér elmuzsikálja” a pénzét.

Inkey 27 éves korában, 1845 szeptemberében vette feleségül a Bécs melletti Hütteldorfban, 1830. augusztus 3-án született – s így nála 12 évvel fiatalabb – Berchtold Eleonóra grófnőt. „Lotti grófnő” kivételes szépségéről később így emlékezett meg Egressy Ákos, a 47. honvéd­zászlóalj hadnagya: „Magas, karcsú termet, aranyszőke, gazdag haj, szabályos ívezetű sötét szemöld[ök] a búzavirág szempár felett, halvány ró­zsás arc, finom metszésű száj. Arany kedély, férfias bátorság, de azért minden ízében igazi nő s arisztokrata.”

A feleségével a Szentpéter­úrhoz közeli Bánfa-pusztán, nemesi birtokán élő és gazdálkodó Inkey Kázmér 1848 júliusában lett a Kapornaki járás Dráva mentén határőrszolgálatot teljesítő nemzetőreinek századosa, augusztustól zászlóaljparancsnoka. Szeptembertől a Zala megyében alakuló önkéntes nemzetőrzászlóalj egyik szervezője és századosa volt. Zászlóaljával – mint annak századparancsnoka – október elején, Nagykanizsa horvát megszállás alóli felszabadítása során esett át a tűzkeresztségen. Amikor a Perczel Mór tábornok drávai hadtestében szolgáló alakulatát 1848 novemberében honvédzászlóaljjá minősítették át, s az a 47. honvédzászlóalj elnevezést kapta, Inkey Kázmért honvéd századossá nevezték ki. 1849 februárjának közepéig századparancsnokként vett részt alakulatának harcaiban, akkor azonban, a sebesülést szenvedett Gyika Jenő őrnagy helyére lépve átvette a zászlóalj parancsnokságát, s e beosztását a fegyverletételig megtartotta.

Az 1849. február 26–27-i kápolnai csatától kezdődően ő vezényelte a zalai zászlóaljat, és különösen a tavaszi hadjárat diadalmas összecsapásaiban tűnt ki vakmerőségével, személyes bátorságával. Szabó Samu honvéd százados emlékirata szerint március 1-jén Egerfarmosnál a rendkívüli ágyútűzben is lóháton, karját keresztbe fonva, igen nagy hidegvérrel vezényelte alakulatát. Helytállásáért március közepén terjesztette fel őrnagyi kinevezésre Klapka György tábornok, aki később az emlékiratában is megörökítette, hogy az április 19-i nagysallói csatában, a Fakóvezekénynél indított magyar ellentámadásnál „a 47. zászlóalj Inkey Kázmér vitéz őrnagy alatt leginkább kitüntette magát”. A fővezér, Görgei Artúr tábornok 1849 áprilisában léptette elő honvéd őrnaggyá, és kitüntette a Magyar Katonai Érdemrend III. osztályával, amiért „a csatákban zászlóalját vitézül és bátran vezette”.

A 47. honvédzászlóalj legfényesebb haditette Buda várának 1849. május 21-i bevétele volt. Inkey délnyugati irányból, a Fehérvári kapu melletti körbástyától jobbra, az ostromágyúk által nyitott résen, a várfal meredek omladékán vezette rohamra a zalai alakulatot. E hősi jelenetet az ostrom leghitelesebb ábrázolásai, Than Mór litográfiája és vízfestménye is megörökítették: a művész elmondása szerint a kép jobboldalán, a honvédek élén látható tiszt, a füstfelhőből felemelt kardjával kiemelkedő alak Inkey Kázmér!

A szabadságharc alatt nemcsak Inkey emelkedett legendává, de a felesége is, aki – noha alig múlt 18 éves – mindvégig a férje közelében volt a hadjárat során, s nemcsak a táborban, hanem a csatákban is az oldalán lovagolt. „Nem tudom, költőinek mondjam-e vagy hajmeresztőnek – emlékezett rájuk Degré Alajos –, mikor az ágyú- és puskagolyók zápora közt zászlóalja élén fel-le vágtat a bátor szívű őrnagy, parancsokat osztva, s oldalánál vele versenyt halad az az eszményi szépség. Olyan, mint egy tündérrege királynője, ahogy a ködfátyolból kibontakozik. […] A csapat úgy tekintette, mintha egy angyal szállt volna le a mennyből az ő védelmökre, s bármennyire a halál torkában voltak is, őt látva senki sem gondolt a halálra.” Egressy Ákos visszaemlékezései szerint Berchtold Eleonóra grófnő gondoskodott a férje által felfogadott és fizetett, Sárközi Ferenc prímás vezette, nevezetes cigányzenekarról is, mely a zászlóalj kato­náit harcra buzdította, egészen a fegyverletételig.

A szőlősi síkon, 1849. augusztus 13-án történt fegyverletételkor Inkey négyszögbe állította fel a zászlóalj legénységét, és beszédet intézett hozzájuk, melyben megkérte őket, hogy – miként Spur János főhadnagy írta visszaemlékezésében – „a meglevő viszonyokkal számolva, a sorssal kibéküljenek; megköszönvén mindenkor tanúsított odaadásokat, kezet fogva minden egyes legénnyel, búcsúzott el sírva”. Inkey ekkor hadtestparancsnokának, Má­riássy János ezredesnek adta át emlékül azt az érdemrendet, amivel Görgei Buda bevétele alkalmával feldíszítette a zalai alakulat zászlaját. Néhány nappal később találkozott Inkeyvel és „igen szép, művelt és szeretetre méltó feleségével” Kászonyi Dániel honvéd főhadnagy, aki rá akarta venni őket, hogy menjenek vele a még magyar kézen lévő Komáromba. Inkey – Kászonyi állítása szerint – kinevette, mert úgy gondolta, hogy „hamarosan visszakapja zászlóalja parancsnokságát, mégpedig az oroszoktól, akik aztán a magyarokkal együtt fogják megtámadni Ausztriát”.

Erre, mint tudjuk, nem került sor. A volt honvédeket büntetésül besorozták a császári hadseregbe, s ez a sors várt a legtöbb honvédtisztre is. Inkeyt 1850 januárjában közemberként sorozták be a császári királyi 9. huszárezredhez, ahonnan májusban a 10. vértes­ezredhez helyezték át, majd még abban az évben, magas váltságdíj lefizetése ellenében leszerelték. Az 1850-es években bánfa-pusztai birtokára visszavonulva gazdálkodott. Ott született 1858-ban a fia, Tivadar (Tódor), három évvel később, 1861 augusztusában azonban tragikus csapások érték a családot: feleségének 26-án iker fiai születtek, ám még ugyanazon a napon meghaltak, s néhány héttel később, szeptember 19-én, 30 éves korában, „gyermekágyi ideglázban” elhunyt a szépséges Berchtold Eleonóra grófnő is.

A megözvegyült Inkey Kázmér 1865-től 1867-ig a Kapornaki járás főszolgabírója volt, majd a kiegyezés után – bánfa-pusztai birtokának elárverezését követően, mint vagyontalan nemes – az újonnan szervezett magyar királyi honvédségnél vállalt szolgálatot. 1869-től őrnagy, 1871-től zászlóaljparancsnok, 1872-től pedig alezredes volt (1876-ban történt nyugdíjazásáig) a zalai-muraközi 78. honvéd­zászlóaljnál, mely Perlakon állomásozott. 64 éves korában, 1882. november 30-án, Letenyén hunyt el, s a palini „Három kereszt” kápolnában, az Inkey család sírboltjában helyezték nyugalomra.