Novemberben mindene oda lett Hermina néninek

– Zalaszentivánról költöztünk ide 1983-ban, a puszta falak álltak csak, amikor megvettük, és mi építettük fel magunknak a párommal, aki sajnos öt éve, 62 évesen meghalt – utal padári életük kezdetére Hermina néni. – Szerettem azt a helyet, a csend, a nyugalom miatt. Nagyon sokat dolgoztunk, eljártunk lomizni is Ausztriába, hét fiút és egy lányt neveltünk fel. A fiúk ma már Budapesten dolgoznak, a lányom meg az egerszegi kórházban, ő Padáron lakik a férjével, most itt húztuk meg magunkat, náluk, de nagyon szűkösen vagyunk – mutat körbe a konyhában, aztán unszolásomra áttér a tragikus délutánra. – Azon a napon már pihenni készülődtünk; velem él a hároméves unokám, mert az apja, Richárd is Pesten dolgozik, az anyja meg sajnos babakora óta nem nagyon törődik vele, és nálunk volt a barátnőm is. Estefelé járt, gondoltam, megvacsorázunk, aztán utána kicsit tévézünk a szobában, ezért megraktam ott a kanadallót. Már végeztünk a konyhában, bementem volna a szobába megnézni a tüzet, de ahogy kinyitottam az ajtót, szemembe vágott a füst. semmit nem lehetett már látni. Azonnal kiabáltam, hogy ég minden, meneküljünk, felkaptam az unokámat, s ahogy voltunk, kifutottunk az utcára, a szomszédok épp kint beszélgettek, ők hívták a tűzoltókat. Pillanatok alatt történt az egész, hiába értek ki hamar a tűzoltók, semmink se maradt, csak az a ruha, amiben menekültünk – sírja el magát Hermina néni, rázkódik a válla, fázósan húzza össze magát, pedig a sparhelt közelében ül, de azóta is átjárja a hideg, ha eszébe jut az a délután.

A bajban a falu közössége segített először, ezt már házigazdánk, Hermina néni veje, Lakatos Miklós árulja el, aki korábban három cikluson keresztül a 120 lelkes falu képviselő-testületének is tagja volt.

– Az önkormányzat adott 200 ezer forint segélyt, a kisgyerek a gyámügyestől ruhát kapott, hogy óvodába mehessen, most már a lakhatást kellene valahogyan megoldani. Szerencsére az egyik fiú, Csaba háza a Petőfi utcában áll, azt azonban előbb lakhatóvá kell tenni, mert teljes felújításra szorul, a munka már megkezdődött, kaptunk hozzá ajtókat, de nagyon sok anyagra lenne még szükség. Próbál a család segíteni, de sajnos senki se tehetős – magyarázza Miklós. Szavaiból kiderül, ebben a helyzetben minden holmi jól jön, ami a mindennapi élethez kell: ruha, bútor, élelem, építésnél használható anyag vagy rá való pénz…

Felkerekedünk, hogy megnézzük, hol tart az építkezés. Az udvaron béléstestek, az emésztő frissen kiásott gödre tátong, az utcai ablakot már kicserélték, de még sok a tennivaló, mire lakható válik. Pár száz méterre innen áll a szülői ház, ami már csak üszkös romok halmaza. Hermina néni szemében könnyek jelennek meg, amikor odaérünk.

– Sokan próbálnak vigasztalni, mondják, hogy ne sírjak, de nem tudom megállni, nem lehet ezt csak így elengedni, az egész életünk volt benne – mondja elhaló hangon, aztán lassan elindulunk vissza a falu felé.

(Aki segíteni szeretne, az elérhetőségről a szerkesztőségben érdeklődhet.)