Aki bosszút forral, két koporsót ácsoltasson – Uzsalyné dr. Pécsi Rita előadása

Erről esett szó Uzsalyné dr. Pécsi Rita neveléskutató előadásán a zalaegerszegi Szent Család óvodában, aminek tornaszobája ez alkalommal is zsúfolásig megtelt a rendszeresen visszajáró szakember érkezésére.

Mi a harag? Honnan jön? Elsőként e kérdéseknek futunk neki.

– A harag természetes érzelem, ne szégyelljük, önmagában még nem agresszió – szögezi le a neveléskutató. – Akkor keletkezik, ha egy számunkra fontos dolog veszélybe kerül. Háromévesen ez lehet egy kisautó, szülőként pedig a gyerek továbbtanulása. Teljesen mindegy, nem a tét nagysága dönti el, hogy „elönti-e az agyunkat a lé”. A harag tehát veszélyhelyzetből fakad, ami élete során mindenkit megtalál. Minden kultúrában előfordul, nem létezik olyan szelíd nép, amelyik ne haragudna. Jézus is haragudott… A lényeg, hogy a haragban megtestesülő hatalmas energiát és feszültséget megfelelő mederbe tereljük, ha lehet, építő irányt keressünk neki.

A haragot nem lehet kinevelni a gyerekből vagy magunkból. Azt sem mondjuk, hogy „elő ne forduljon még egyszer, hogy belázasodsz!”, ugyanígy dőreség tiltani a haragot is. Sőt, avval tesszük a legrosszabbat, ha nem engedjük kimutatni az érzelmet – hangsúlyozza dr. Pécsi Rita. Akinek szabad haragudnia, az jó esetben megtanulja kezelni, akinek azonban nem, könnyen bántalmazó személyiséggé válhat. Egy ilyen csoportot vizsgáló kutatás rámutatott, hogy az érintettek fele lelkész családban nőtt fel. A szüleik a legjobbat akarták, minden eszközzel a jámborságot plántálták beléjük, de az elfojtott harag belül elvégezte a maga romboló munkáját. A gyerek tehát nyugodtan haragudhat, s az sem baj, ha minket haragudni lát.

A harag lehet jogos és indokolt, valamint az ellenkezője. Utóbbit persze mindig csak utólag látjuk be, ott és akkor elsodor a hullám, éktelenül haragszunk az időjárásra vagy a számítógépre.

A haragérzet kialakulása alapvető összefüggésben áll a kiváltó esemény értelmezésével. Gyakran önmagunkat hergeljük bele az érzelembe, akár úgy is, hogy azonnal felhívunk két barátnőt, s egyre inkább belelovaljuk magunkat a haragunkba.

– Minden érzelemnek táplálék kell, ha etetjük, növekszik… – summáz a szakember.

Ha nem akarunk ebbe a hibába esni, jó technika az események átkeretezése. Ez azt jelenti, hogy nagyobb távlatban szemléljük a történést, tágabb keretet szabunk hozzá, amibe már beleférnek a pozitív jelenségek is. Ha például egy képen síró anyát látunk a templom előtt, tragédiára gondolunk. Ha azonban tágabbra nyitjuk a keretet, kiderülhet, hogy lánya esküvőjén hullat örömkönnyeket. Az átkeretezés azonban nem jelent rózsaszín szemüveget, a haragot kiváltó helyzet nem szépül meg, de legalább felbukkan a „minden rosszban van valami jó” ősi igazsága. Létezik negatív átkeretezés is, amivel csak tetézzük a bajt – figyelmeztet dr. Pécsi Rita.

– Ha sikeres a pozitív átkeretezés, a konfliktust már kihívásként élhetjük meg. A test kémiai reakciója is más, a dolgokat a jó stressz kezdi mozgatni.

De miért is akarjuk leplezni a haragot? Mert a szeretet ellentéte, márpedig a szeretet összeköt, a harag pedig szembeállít. Tudnunk kell azonban, hogy a negatív érzelmeket is fontos kifejezni, mert még az elfojtott öröm is rombol. A haragérzés még nem agresszió, a lényeg az, hogy a belőle fakadó erőszakos viselkedést legyünk képesek leépíteni. Hogy miként?

– Senki nem születik vérbeli pukkancsnak, a haragkezelés 70–80 százalékban tanult viselkedés – folytatja a szakember. – A legerősebb és legmélyebb haragmintákat otthonról hozzuk, de ezeket később tudatosan át lehet írni. Mindig az aktuális kötődés a meghatározó minta, szerencsénk van, ha találunk olyan szeretett személyt, akinek a jó haragkezelési módszerét be tudjuk építeni.

Az indulat elvakítja a legszentebb embert is. Egyszerűen nem halljuk és nem látjuk a haragot csökkentő tényezőket, a fülünk és a szemünk csukva, csak a szánkat nyitjuk nagyra.

– A haragos ember csak azt követően tanítható, ha már kiadta a dühét. Ehhez időre és kiengedésre van szükség. Nem szabad tehát csendesíteni, csitítani, ez csak olaj a tűzre. Főleg ne mondjuk azt, hogy ez semmiség, mert evvel azt üzenjük, hogy semmibe vesszük az őt fogva tartó, számára fontos problémát. Ugyanakkor a harag agresszív kiélését sem szabad bátorítani, ez ugyanis növeli a későbbi dühkitörések valószínűségét. Alapigazság, hogy az ember nehezen viseli a feszültséget, mielőbb szabadulni akar tőle. Erre a legegyszerűbb módszer az agresszió, ha ütök, rúgok, gyorsan kisül a feszültség. Viszont az idegrendszer könnyen rákap erre a hatékony „megoldásra”, s legközelebb is ezt akarja választani. Hogy akkor mi módon dolgozható fel a feszülő erő? Mi annak idején arra bátorítottuk a gyerekeket: ordítsák azt, hogy bagarol! Ez elég csúnya szónak tűnt.

Az indulatok fizikai, testi kicsatornázására kidolgozhatjuk a magunk egyéni módszereit. Segítenek a nagy mozgások, a guggolás, a „lábujjig” ha­toló levegővétel, a bokszzsák, a dühpárna, a stresszlabda. Kisgyerekeknél különösen elkél a segítség, hiszen náluk még nem alakult ki az önkontroll, a gátló rendszer, így az indulatok szabad prédájává válhatnak.

– Hogy segíteni tudjunk a haragvón, először nekünk kell lenyugodnunk. Aztán jöhet a bűvös kérdés: mi történt? De nem úgy, hogy: mi a fenéért őrjöngsz már megint, kibírhatatlan vagy! Ráadásul időt kell hagyni az idegrendszernek a leálláshoz, nem lehet sürgetni, hogy hagyd már abba a hisztit! Elfogadottság nélkül nincs haragkezelés. Ha a másik lelke nem jut felszabadító levegőhöz, ha nem érzi, hogy megértik a helyzetét, továbbra is harcol, támad, küzd. A bűvös kérdést „mi történt?” akkor is érdemes bevetni, ha mi magunk szembesülünk haragra gerjesztő szituációval. Ne feledjük, talán nem ismerünk minden körülményt. Lehet, hogy csak az értelmezésünk hibás, s ha kellő információhoz jutunk, kiderül, nincs is ok haragra.

Az elfojtott düh nem párolog el, aknamunkája állandó neheztelést, keserűséget, gyűlöletet szül. Ha valaki szíre-szóra kritizál, beszól, piszkálódik, esélyes, hogy ilyen haragot hurcol magában. Másokon éli ki az eltemetett dühöt. Az eredmény passzív-agresszív magatartás, amit a tudattalan vezérel.

A haragkezelés fejlesztéséhez tudnunk kell, hogy a „százszor megmondtam!” nem számít tanításnak, s arra se alapozzunk, hogy benő a gyerek feje lágya. Csak a minta, a tapasztalat és a következetes gyakorlat segít. Pécsi Rita tízfokú haraglétrát mutat be közönségének, s figyelmeztet, hogy kezdetben mindenki éretlen módon haragszik, ez természetes. A létra legalja a passzív-agresszív magatartás, ez a legrosszabb, mert befelé rombol. Ennél egy fokkal „jobb” az erőszakos, törő-zúzó, verekedő, ordító, szitkozódó haragkezelés. Ahogy mászunk felfelé a létrán, úgy csitulnak a tünetek, elsőként a fizikai agressziót vetkőzzük le, aztán sorban a többit. Elmarad a dobálózás, belép a logikus gondolkodás, aztán már nem mindenkire, csak a „célszemélyre” haragszunk, lefoszlik a vádaskodás, a szitkozódás, teret nyer a higgadtság, a konfliktus feloldása.

Figyelmeztet, egyszerre ne akarjunk három fokot haladni, egyet sem könnyű. S számítsunk rá, hogy fáradtan mindig lecsúszunk párat… Ha a gyereket akarjuk felsegíteni a létrán, először mindig az érzé­sei­re koncentráljunk, aztán a haragot kiváltó problémára, majd a viselkedésre. Ahhoz, hogy utóbbi változni tudjon, éreznie kell a feltétlen szeretetet. Ez nem kritikátlanságot jelent, hanem annak tudatosítását: fáj, ahogy viselkedsz, de fontos nekem, mi van veled. Mindezt megtámogathatjuk szemkontaktussal, érintéssel s kitüntetett figyelemmel.

– Ha a harag két ember közti konfliktusból támad, nem elég a dühöt kiönteni, a kapcsolatot is helyre kell állítani. A kompromisszum már pozitív lezárásnak számít, de ne lepődjünk meg, ha utána azért marad bennünk tüske. Hiszen engednünk kellett. De sokszor ez a legtöbb, amit elérhetünk. Az igazán nyerő lezárás a konszenzus, ami általában csak huzamosabb idő múltán áll be. No és ott van még a megbocsátás… Ami a haraggal ellentétben nem érzelem, hanem döntés. A harag ellen nem tehetünk, de a megbocsátásért igen. Dönthetek úgy, hogy megbocsátok, mert a büntetés és a leckéztetés nem az én dolgom. A saját énünket persze nem kell feladni eközben, csak gondoljuk át, mivel járunk jobban. Ha továbbra is magunkkal hurcoljuk a feszültséget, vagy ha „elengedjük az illető nyakát”. Ne feledjük, aki bosszút forral, jobb, ha mindjárt két koporsót készíttet… Családban, közeli barátságban különösen fontos a megbocsátás, nem kerülgethetjük egymást az idők végeztéig. De miként lehet ezt meglépni, ha most is úgy érezzük, hogy igazunk volt? Hát úgy, hogy a kapcsolat fontosabb, mint a saját igazságunk érvényesítése. Böjte Csaba derűs olvasatában: a feleséged és az igazság egyszerre sajnos nem mindig lehet a tiéd… Minden kapcsolatban megébred néha a harag. De a vele való megküzdés magasabb szintre emeli, meg is szilárdítja a köteléket.