Távoli, egzotikus tájakon a világutazó Marco Polóval, könyve által (1. rész)

A dalmát származású világutazó évekig tartó barangolás során  járta végig Ázsia távoli tájait. Kalandos élettörténetében kettős kerek évforduló a 2024-es esztendő: 770 éve, 1254. szeptember 15-én születtet, s 700 éve, 1324. január 8-án hunyt el. Oda-vissza bejárva a Selyemutat, huszonnégy év alatt 30 ezer mérföldet, több mint 48 ezer kilométert tett meg, ha egy mérföldet 1609 méternek vesszük. Marco Polo emberfeletti teljesítményével a Földet is bőven megkerülhette volna a 40 ezer kilométer hosszú Egyenlítő mentén.

Mesés tapasztalatairól magyarul is hozzáférhető könyvben számolt be. A kötet több kiadást ért meg Vajda Endre (1914-1987) költő, esszéista veretes fordításában, aki először 1950-ben örvendeztette meg az olvasókat e művel, legutóbb 2005-ben adták ki. A 725 éve született útleírás a mai napig felkelti az olvasók széles körének az érdeklődését, miközben tartalmát minduntalan geográfusok, történetírók, közgazdászok, művészettörténészek vizsgálják, sőt az olyan speciális szaktudományok képviselői is figyelemmel kísérik, mint amilyen az orientalizmus, a sinológia vagy a mongolisztika.

A legendás Marco Polo majd negyedszázados Odüsszeiájának megörökítésében Rusticiano da Pisa könyvmásoló-író volt a segítségére, a világutazó neki mondta tollba tapasztalatait börtönben, „Jézus születése utáni 1298. esztendőben.” A kötet szokatlanul terjedelmes, majd húszoldalas Prológusában ajánlásként így ír a 13. századbeli „szerzőtárs:” „Nagy fejedelmek, császárok és királyok, hercegek és márkik, grófok, lovagok, polgárok és minden rangú népek, kik tudomást kívántok szerezni az emberek különféle fajtáiról és a világ eldugott tájékainak furcsaságairól, az ottani erkölcsökről és szokásokról, vegyétek és olvassátok ezt a könyvet! Mert mindenféle csudálatos dolgot találtok benne.” Az egykori proponáló kitér arra, hogy a feljegyzésekben olyasmiről is szó esik, amit nem láthatott ugyan az emlékező, „de ezeket szavahihető és idézésre méltó emberektől hallotta”.

A leírtakat Marco Polo átnézte, majd latinra és más nyelvekre is lefordították, így a „négykezes munka” idővel a szó nemesebb értelmében bestsellerré, azaz üzleti sikert hozó könyvvé válhatott. A mű Livre des merveilles du monde (A világ csodáinak könyve) címet kapta, amiből kérőbb Il Milione (A millió) lett olasz változatban, ami az élmények sokaságára utal, ám a rosszmájúak ennyi tévedést vélnek felfedezni benne.

  A majd négyszáz oldalt kitevő kötetben szó esik arról, hogy a vállalkozó szellemű kalmárivadék miként jutott Kubiláj mongol nagykán udvarába, ahol az uralkodó bizalmi embere lett. Ebben a minőségében bejárta a kor leghatalmasabb császárságának a tartományait, országait, királyságait, fejedelemségeit, már akkor milliós városait. A vállalkozás emberfelettisége, az ismeretlen földek lenyűgöző tálalása avatja a művet minden idők egyik legérdekesebb olvasmányává. A kereszténység Bibliája és az iszlám Koránja után ezt tartják a világ harmadik legnagyobb példányszámú kiadványának.

A 14. századtól Polo elbeszélései szolgáltak alapul a Távol-Kelet földrajzának a megismeréséhez, az Ázsia-térképek elkészítéséhez, aminek más utazók is hasznát vették. A leírtak Kolumbusz Kristófot (1451-1506) is annyira megihlették, hogy szerette volna meglátogatni a világ ezen részét. A sevillai Columbiana-könyvtár féltve őrzött kincse a Polo-kötet (az Il Milione), amelynek lapjait a genovai születésű Kolumbusz látta el kézzel írott széljegyzetekkel, s vitt magával a tengeren túli felfedező útjára.

  Az útibeszámolóban több bibliai helyről is szó esik. Így a dél-indiai Mábár tartományról, amelyről Polo azt tartotta, ott halt vértanúhalált Szent Tamás – amire nincs pontos bizonyíték. Ami tény: a hitetlen jelzővel illetett – valójában töprengő, kétkedő – apostol Krisztus után 52-ben érkezett a hinduk közé, hogy terjessze a keresztény örömhírt, s 72. július 3-án mártírként hunyt el Mylaporban; egykori temetkezési helyén épült a Santhome katedrális.

 A Szentírást érintően egy másik fejezetben Ádám ősapánk és párja, Éva édenkertjét Ceylon (ma Sri Lanka) festői hegyére teszi a „mesélő”. Az ottani Ádámhegy három világvallás – a muzulmán, a katolikus és a judaizmus – szent helye. Polo e szépséges helyen vélte látni a földi paradicsomot, ám kérdéses, hogy az valóban itt lehetett?  Maradva a bibliai témaköröknél: a világutazó Ararat hegyen, a török-örmény határ közelében jelölte meg azt a magaslatot, ahol Noé bárkája megfeneklett az özönvíz idején.

És itt van még számos más érdekesség! Például az indiai dió (a kókusz). Ennek értékéről a világutazó állítja: „egy zsákra valóért házat lehet venni Velencében.” Figyelmét a hajók is lekötötték, akárcsak a katamaránok. E vízi alkalmatosságokat  Indiában a tamilok az 5. század óta ismerik. Eredeti nevük „kattumaram”, ami egymáshoz rögzített rönköket jelent.  

Tovább lapozva ezt olvashatjuk a szokásokról, erkölcsökről: „A városok népe különös szokást követ a házasságban; rögtön elmondom milyet. Az ország egyetlen férfija sem venne feleségül semmi áron olyan lányt, aki szűz, mert azt mondják, a nő semmit sem ér, amíg nem volt jó néhány férfinak ágyastársa”. Másutt viszont ennek ellenkezőjéről beszél, a szüzesség értékét magasztalja, sőt annak praktikájáról is szól, hogy az arra felhatalmazott asszonyok miként győződnek meg az érintettek érintetlenségéről, tisztaságáról, ami a lehető legjobb ajánlólevél a házasság előtt.

Polo majd negyedszázados  bolyongása 1271-ben kezdődik. Ekkor 17 éves. Apja és nagybátyja, akik korábban, 1261 és 1269 között már sikerrel megfordultak a messzi keleten, úgy döntöttek, visszatérnek a mongol nagy kánhoz. Az útra az ifjúvá serdült Polót is magukkal vitték, akinek ez lett az életiskolája. Hormuzig könnyen eljutottak. Itt azonban a hajók minőségéről Polo úgy vélekedett, hogy azok „inkább voltak kókuszból font kötelekkel összevarrva, mintsem szögelve”. Ezek után a trió inkább a szárazföldi út mellett döntött, mégha azt embert próbáló sivatagok is szegélyezték.

Átkeltek a Pamír fennsíkon és a Takla-Makán sivatagon, a Sárga-folyó medencéjét követve, négyévnyi megpróbáltatások után, 1275-ben értek a Pekingtől 300 kilométerre északra fekvő Shangtuba, ahol Kubilaj nyári palotája állt. A település nevének jelentése: Felső főváros. A fejedelmi lakot a „valaha volt legnagyobb” jelzővel illette Marco. Az építmény falait arannyal és ezüsttel vonták be, s aranyozott sárkány-szobrokkal díszítették. Pompás parkjait mindenféle egzotikus állattal népesítették be.

Az ekkor huszonegy éves Marcót (1275-ben) Kubilaj (1215–1294) elé vezették. Az ifjú, elnyerve a Mongol Birodalom nagykánjának a bizalmát, fontos feladatokat kapott tőle. Folyamatosan, 17 évig a birodalom fejének a szolgálatában állt, amolyan utazó nagyköveti tisztséget látott el. Új hazájában a kereskedőivadék a talpraesett emberek ügyességével állja meg a helyét. Nyitott szemmel járva a számára újdonság erejével ható földön, számos olyan információval tud az uralkodónak szolgálni, amelyet a kevésbé mozgékony mongol-tatár diplomaták észre sem vesznek. Érdemei elismeréseként Polo (1277-ben) a káni magántanács tagja lett.

Szabad mozgásában és megbízatásainak teljesítésében segítségére volt az aranytábla, amelyet a nagykántól kapott. Ezt mai kifejezéssel a fejedelem nyílt parancsának vagy menetlevelének nevezhetjük. A tenyérnyi, téglalap alakú alkalmatosságot átlyukasztották, hogy zsinórra fűzhető és nyakba akasztható legyen. Mindkét oldalán mongol nyelvű felirattal látták el, rajta a kán utasításával, mely szerint „tilos a viselőjét megölni”. Az arasznyi tábla tulajdonosa szabadon járt-kelt a birodalom egész területén, ahol mindent megkapott, amire szüksége volt.