Miért szeretünk a szüleink nyakán élni?

Nincs két egyforma ember, család, így élethelyzet sem. Nem találni jó receptet, hogy mikor és miként kezdjünk önálló életet, a családalapítás talán az egyetlen támpont. Sok tíz esztendővel ezelőtt éppen a többgenerációs családi házakat építették gomba módra, az volt a megszokott. S nagy- és ükanyáink idejében is számíthattak egymásra a rokonok, egy légtérben természetesen.

Két véglet létezik: van, aki 18 évesen menekülne, de nem tud, s van olyan, aki érettségi, főiskola után tudna, de egyáltalán nem akar. Fiatal felnőttként (akár gyereknek is hívhatjuk, mert kortól függetlenül valaki utóda) gazdaságilag kifizetődő otthon maradni, s az idősödő szülőnek az esetleges gondoskodás, otthonápolás miatt megint csak előnyös az együttélés. Szakemberek szerint sok esetben a mamahotel- vagy bumeránggeneráció-jelenséget a gazdasági instabilitás indokolja. Az ellenzők egyébként attól tartanak, hogy a fiatalok nem tanulják meg a pénzügyi és társadalmi függetlenséget.

Magyarországon jelenleg 200 ezer mamahotel üzemel, illetve egy nem reprezentatív felmérés szerint a huszonévesek 58 százaléka, a harmincasok 27 százaléka él otthon, tér vissza a kolesz vagy albérlet után. Globálisan ugyancsak hasonló a helyzet: Kanadában minden második, Angliában minden negyedik, az Egyesült Államokban 20 millió felnőtt él együtt a szülőkkel. Ebben a témában nem lehet és nem is kell igazságot tenni, így Pesti Tímea szakpszichológus segít nekünk a jelenséget jobban megismerni.
 

– Érdekes tendencia, hogy már nemcsak a 20-30 évesekre jellemző mindez, hanem bizony egy-két negyvenes is található ebben a körben. Sok önálló élet indulása előtt valóban először a szülői háttér jelenti az anyagi és lakhatási biztonságot, ez tény. Ám egyszer mégiscsak el kellene indulni, kitárni a szárnyainkat, megismerni a határainkat, felelősséget vállalni. Ami feltűnt nekem, hogy a fiatalok körében egyre gyakoribb a „kapunyitási pánik”. Attól félnek, mi lesz velük, ha kikerülnek a munkaerőpiacra, az életbe, önálló párkapcsolatot szeretnének, ám bizonytalanság van bennük. Minden új bizonytalansággal jár, ez tény, ám ezek a fiatalok mégis intenzívebben élik meg ezt a helyzetet, ami sok esetben depresszív tünetekben nyilvánul meg. Én szakmailag azt mondanám, egyfajta képesség hiányzik a nagy ugráshoz. Az lenne egészséges, ha az egyén képes lenne új kapcsolatokat teremteni, azokban eligazodni, felelősségteljesen döntést hozni, még akkor is, ha az hibásnak bizonyul. Szemmel látható, észrevehető az, hogy mostanság rettentően elmagányosodik a kamaszok jelentős része. Nincsenek azok a jó értelemben vett társas kapcsolatok, amelyekben valóban kikísérletezik, milyen kamasznak lenni, a határokat megtanulni, hozzájutni a stabil énképhez. Éppen őket kellene ezekre a készségekre megtanítani, gyakorlatiasabb gondolkodásra késztetni. Fontos az oktatás persze, de ne ragadjunk le a rímeknél, verslábaknál. Bele­gondoltunk egyáltalán, hogy Ady Héja-nász az avaron című költeménye éppen egy bántalmazó párkapcsolatról szól? Ja, hogy erről lehet beszélni 17 évesen? Lehet, sőt, kell beszélni. Egy kamaszt meg kell tanítani arra, hogy a saját érzelmeivel kapcsolódni tudjon és kialakuljon benne a belső értékrend. Visszakanyarodva a témához, ne feledjük, az éremnek két oldala van. Előfordul ugyanis, hogy éppen a szülőt nyugtatja meg, hogy van tennivalója, gondoskodhat valakiről, természetes, hogy marad még a gyerek. Hiába 25 éves, ugyanúgy gyerekszerepben tartják: főzök rád, mosok rád, a pénzedet nem kérem még rezsire sem. Vannak erősen kontrolláló szülők, akik valóban bizonytalan fiatal­felnőttet nevelnek, nekik jóval nehezebb később önállóan boldogulni.

– Mikor mondhatunk egy többnemzedékes együttélést egészségesnek?

– A mamahotel pejoratív fogalom, azokat az eseteket jelzi, ahol érezzük, hogy valami félresiklott. Normális esetnek mondhatjuk, amikor építettek egy 200 négyzetméteres otthont, számítva a gyerekkel, unokával való együttélésre. Ők viszont eleve tisztázzák a határokat, értem ezalatt a külön bejáratot, a külön életmódot (nem rontunk rá a másikra hívatlanul). A saját önbecsülésében és önértékelésében kellően stabil szülő hátralép, maximum csak jelen van, és akkor segít, ha kérik. Egyszóval tisztelik egymás életritmusát, szabályrendszerét (ki vásárol be, külön konyhán vannak-e, ki hozza haza a kisgyereket).

– Előfordult, hogy éppen a szülő kért szakembert, hogy segítsen úgymond „kidobni” a gyereket?

– Igen, volt ilyen a praxisomban – nevet Tímea. – Nagyon kedvesek és aranyosak voltak, a gyerekük is együttműködő volt. Az egyébként jó pozícióban dolgozó fiatal srác vallotta be, hogy az az élethelyzet tulajdonképpen kényelmes neki. Csupán annyi történt tehát, hogy nem beszélték meg egymás között, miszerint a szülőknek ez már inkább kényelmetlen helyzet. Sokszor csak ennyin csúszik el, hogy nem derül ki, kinek mi a valós igénye. Vélelmeznek, de nem kérdeznek. Az igényeket sok esetben saját magunknak sem fogalmazzuk meg világosan, aztán nem merjük elmondani. Nem mindegy, miben támogatjuk gyermekünket: abban, hogy önállóvá váljon, vagy függővé tesszük, jelezve, nélkülözhetetlen szülő vagyok. Összefoglalva a bumeránggeneráció, illetve a mamahotel-jelenség kialakulása egyrészt gazdasági kényszer. A fiatal külföldön, más városban próbál szerencsét, aztán visszajön vagy éppen nem. A fiatal lemorzsolódik az egyetemről, fél, hogy nem tud mondjuk diákhitellel a nyakában saját lábra állni. A másik a kényelem, a kisebb ellenállás irányába menni. Illetve még egy tényező, az önállóságot kezdő fiatal lássa be, hogy azonnal nem fogja ugyanazt a megszokott, esetleg magasabb életszínvonalat elérni. Az életkezdés némi lemondással jár. Először kicsit puritánabb az albérlet, a lakás, s valószínűleg némi erőfeszítést és kitartást kíván az adott cél elérése. De az a cél legyen ott a fiatal fejében, tudja, hogy mit szeretne elérni, hogyan szeretne élni. A felelősségteljes, tudatos, ám néha szorongó szülőknek pedig azt ajánlom, hogy próbálják az edukációs svédasztalról (értve ezalatt a mindenhonnan érkező, sokszor kéretlen vagy nem szakszerű tanácsok halmazát) csak azt leemelni, ami értékrendszerükkel, lelki világukkal összeegyeztethető. A szülő szemlélője legyen a gyereke életének úgy, hogy közben ő a jó példája. Mert a mintát másolja le az utód, nem pedig azt tartja be, amit mondanak neki.