Megostromolták Dévény várát és korzóztak Pozsony belvárosában a pózvaiak

– Közösségünk, mint mindig, ezúttal is együtt választotta ki az úti célt. Pozsonyt már régebben kinéztük magunknak, de a koronavírus-járvány miatt rendre elhalasztottuk a látogatást, most viszont alkalmasnak látszott az időpont, és szerencsére állandó pilótánk, a pókaszepetki Bálizs Laci is ráért, így a már megszokott kényelmes, búzakék autóbusszal és a vidám társasággal indulunk. Először a dévényi várromot szálljuk meg, utána Pozsony történelmi belvárosában töltünk néhány órát magyarul beszélő hivatásos szlovák idegenvezető kalauzolásában – bocsájtja előre a terveket Tanainé Farkas Zsuzsanna, a pózvai Összefogás Egyesület elnöke.

Miként Pózva Zalaegerszegnek, úgy Dévény Pozsonynak az északi városrésze, a Morva folyó dunai torkolatánál, a Dévényi-kapunál épült. Neve szlovákul Devin – a Deva fiatal lány, a Devin az ő vára –, olyan erődítmény, amelyet a legendák szerint szűzleányok befalazásával tettek bevehetetlenné. A Duna és a Morva folyók találkozása feletti 212 méter magas szirten emelt várat végül így sem sikerült megvédeni, idegenvezetőnk, Lovisek Júlia már csak a várromot tudja bemutatni. Pedig, meséli, külön szűzleányos mítosz fűződik az eredetéhez: egy nemes lovag a környékbeli kolostorból megszöktetett egy apácát, akivel a vár tornya felé menekültek. Onnét már nem volt hova, így kéz a kézben a mélyben hömpölygő Dunába vetették magukat. Ott, ahol a víz elnyelte őket, azonnal kiemelkedett a habokból egy szikla, amit "asszonykő" néven emlegetnek, az épület pedig az apácatorony.

Dévény már a kőkorszakban is lakott volt, a vár múltja a római korig nyúlik vissza, az alsó vár dombján a II-IV. századig a Limes Romanus őrhelyei álltak, később is komoly védelmi szerepet töltött be a Borostyánkő-út és a szentföldi zarándokutak miatt. A morva palánkvár helyén a 13. században az Árpád-házi uralkodók építettek kővárat, a történelmi Magyarország legnagyobb várainak egyikeként évszázadokon át védte hazánkat. A vár tulajdonosa és vele együtt a vár kinézete gyakran változott. Mátyás király a tekintélyes Bazini és Szentgyörgyi famíliáknak ajándékozta, a XVI. században az ecsedi Báthoryak magánvára, majd 300 éven keresztül a dúsgazdag Pálffyak védelmezték a falakat. A kuruc háborúk után mint erőd jelentőségét veszítette, lassú pusztulás várt rá, mígnem 1809-ben Napóleon katonái felrobbantották, azóta "csak" várrom, de így is lenyűgöző.  

Az ingyenes parkolóból a várfalig felgyalogolva a Morva kapun jutunk az alsó vár területére, ahol a folyamatos régészeti ásatásoknak és rekonstrukciós munkáknak köszönhetően már megismerhetjük a római kori erőd, s egy régi templom alapjait. Hosszan kanyargó köves úton megtett jókora séta után a középső várudvaron leellenőrizzük, hogy valóban 5 másodperc után halljuk-e a kő a koppanását az 55 méter mély várkút alján, megcsodáljuk a gótikus és a reneszánsz palota maradványait, a teraszról átbámulunk Ausztriába, jó időben állítólag Bécset is látni. A várárok feletti hídon és a több mint száz lépcsőfokon felkaptatva a felsővár őrtornyainak romjaihoz megállapítjuk, hogy a torkolatnál a "kék" Duna inkább zöld, a Morva barna, s az apácatorony viszonylag sértetlenül ép maradt. Másik oldalról a városra látunk, a parkolóban felfedezzük búzakék turistabuszunkat.  

Pozsonyban a történelmi városrészt járjuk körbe – magyar feliratot csak egy-két régi épületen olvashatunk, például: "Salvator Gyógyszertár"; "Ebben az épületben ülésezett 1802 és 1848 között a Magyar Országgyűlés". Korzózunk a Fő tértől a felállványozott Mihály-kapuig, a Fő téren kívülről megnézzük a palotákat, az Óvárosházát, a Roland-kutat, a rácsos ajtón át bekukkantunk a ferences templomba. Körbejárjuk a köztéri szobrokat: Andersent a mesefiguráival (a rút kiskacsát lelopták róla); a sarkon a "Schöne Nazi"-t; megsimogatjuk a "Kandi", egy csatornából kikandikáló mókás kis alak kobakját, hogy közben mindenfélét kívánhassunk. Belekeveredünk az "Ázsia-napok" színes forgatagába, hallgatunk egy kis indonéz zenét, s szájtátva figyeljük az indonéz nők táncát. A látványosságnak ezzel még nincs vége: különböző történelmi korokat idéző népviseleti jellegű jelmezekbe öltözött lovagok, katonák, nemes urak és hölgyek vonulnak nagy csinnadrattával a Fő téren át az Óvárosháza előtti térre, ahol a katonák szuronyt szegeznek, elöltöltős puskákkal durrogtatnak, a szószólójuk délutáni csatára invitálja a népet. Igenvezetőnk sem tudja mire vélni a felhajtást, szerinte a közelgő helyhatósági választással lehet kapcsolatban, mert a szónoklatban a főpolgármester nevét hallja emlegetni, s mintha ő vezetné a több száz főből álló kompániát is. Elvonulnak, mi maradunk, beülünk kávézni és fagylaltozni (2-2 euró) egy presszóba, majd búcsúzóul fél óra erejéig megmártózunk a Szent Márton dóm, a magyar királyok koronázási templomának történelmi légkörében. Az új, ufó-híd közelében már vár ránk búzakék autóbuszunk.

Vidám nap volt, visszanézve Dévényre "mégis megkérdem tőletek: "Szabad-e sírni, a Kárpátok alatt?"