Belovári András másként látja a világot, s ezt meg is mutatja

„Belo” már hévízi gyerekkorában is szeretett fotózni, s érdeklődése később, tinédzserként, majd a főiskolás évei alatt is megmaradt, ám a képeket akkor még nem publikálta, csupán családi, baráti körben ismerhették néhányan akkori zsengéit.

– Ha elmentem motorozni vagy kirándulni, vittem a fényképezőgépet, és ami megtetszett, azt lefotóztam – meséli Belovári András, aki ma a keszthelyi polgármesteri hivatal és a helyi televízió munkatársa, s manapság szinte sosem látni apparát nélkül. – Huszonéves koromban azt mondtam magamnak: ha majd lenyugszom, komolyabban szeretnék foglalkozni a fotográfiával.

És végül így lett. Könyveket olvasott, bújta az internetet, képezte magát, majd elvégezte a fotográfus és fotótermékkereskedő szakképzést. És persze vásárolt magának egy komolyabb gépet. Közben családjával Ausztriába, Salzburgba költözött, ahol üzletet nyitott, amelyben berendezett egy fotóstúdiót, ahol, mint mondja, rengeteget tanult a szakmáról, hiszen nagyon sok műfajt kipróbálhatott: a termékfotózástól az igazolványkép-készítésig. Aztán jöttek az extra ötletek: húsvét idején például nála élő nyúllal is lehetett állóképet kérni.

Aztán 2019-ben hazatértek, „Belo” pedig előbb a Keszthely TV-nél, majd az önkormányzatnál vállalt munkát: fényképezőgéppel a nyakában járta a környéket – ami a korábbi munkájához képest újszerű volt. Tulajdonképpen akkor döntötte el, idővel megméreti magát különféle pályázatokon.

– Erre korábban nem éreztem késztetést, mert úgy gondoltam, kevés a tudásom, és abban sem voltam biztos, hogy mindig a legjobbak nyernek – teszi hozzá. – Ám aztán több kolléga meggyőzött arról: azt a fotográfust, aki nem pályáztatja a képeit s nincsenek díjai, soha nem fogják elismerni, így aztán, némi unszolásra, én is elindultam ezen az úton, bár napjaim nagyrészt sajtó- és eseményfotók készítésével telik.

S jöttek is a sikerek. Előbb a National Geographic-nál és más portálokon is nyert nap, illetve hónap képe elismerést egy-egy munkájával, majd 2021-ben elindult a Magyarország 365 pályázaton, amelyre 37 ezer fotó érkezett. Díjat ugyan nem kapott, ám két képe is bekerült a zárókiállítás legjobb 60 alkotása közé, ami pestiesen szólva azért nem semmi.

Az egyiket, a Barátság címűt a véletlen – és persze a lélekjelenléte – szülte.

– Pont anyagot készítettem a mólóról, amikor észrevettem, hogy a Hableány nosztalgia sétahajón a matróz éppen eteti a hattyút – eleveníti fel. – Körülbelül 4-5 másodpercem lehetett arra, hogy lefotózzam ezt a pillanatot. Épphogy be tudtam állítani a gépet, lőttem kettőt-hármat: és szerencsémre nagyon jól sikerült a kép, ami bekerült a Magyarország 365 albumba is.

Ez s a Ferenc pápáról a budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson készült fotó szerepelt a legjobb 60 pillanatot bemutató zárókiállításon is, ami Belovári Andrásnak bátorságot adott arra, hogy nevezzen a magyar sajtófotó pályázatra, amelyen nemzetközi mezőnyben bizonyíthatott. És a siker itt sem maradt el: a Forog a világ című alkotása a Természet és tudomány címet viselő kategóriában harmadik díjat nyert.

Mutatjuk a fotót – amelynek megértéséhez azért némi magyarázat is szükséges. Ami biztos: a keszthelyi óriáskereket látjuk a Balaton-parton. Illetve: mégsem csak azt…

– Ezt a technikát magyarul csillagjárásnak, vagy multiexpónak nevezzük – magyarázza a fotógráfus –, ami több, azonos szögből készített kép összefűzésével készül. Esetünkben hosszú záridővel lefényképeztem az óriáskereket még működés közben, amikor a kék led-fények bevilágítottak a teret, majd pár óra múlva, amikor már senki sem volt ott, beállítottam a gépet ugyanúgy, ahogyan az eredeti felvétel készült. Ezt követően percenként született 2-3 fotó több órán át, s végül a sok száz képből állt össze a kompozíció, anélkül persze, hogy belenyúltam volna, mert az azonnali kizárással jár.

E két, rangos kiíráson elért sikert követően a fotográfus kedvet kapott a folytatáshoz – nemzetközi szinten is. Spanyolországtól kezdve Anglián és Olaszországon át Amerikáig csábítják a lehetőségek, amelyekre azonban „logisztikázni kell a képeket”.

Mint magyarázza: a rangos külföldi pályázatokon nevezési díj is van, alapvetés a kiválónál is jobb minőség és felbontás, és nehezítő körülmény, hogy ott nem elég címet adni a fotónak, hanem gyakorlatilag egy történetet szükséges írni hozzá. Ez pedig időt igényel, amiből – mint a legtöbbünknek – Andrásnak sincs sok.

Ez azonban nem riasztja vissza; azt mondja – ha már az érettségi hetében vagyunk –: emelt szinten is szeretné próbára tenni magát.

– Számomra a fotózás mindig olyan élményt nyújtott, ami kicsit megnyugtatott, pluszt adott – összegez kérésünkre „kis Belo” –, s azt a lehetőséget, hogy megmutathatom másoknak: hogyan látom a világot, akár egy gyönyörű felhőt, fát, bármilyen élőlényt, vagy éppen a tárgyi világot. Örömöt jelent egy jól elcsípett villám vagy például a Szaturnusz gyűrűinket lefotózása is. A fotográfia ugyanolyan, mint más szakma vagy hivatás: az ember mindig szeretné picit jobban csinálni, ezért aztán élete végéig tanul. A végső cél persze ugyanaz, mint több ezer éve már a művészek életében: minél többet mutassak meg magamból – a világ által…

Ami persze nem könnyű feladat, de „ha különleges a naplemente vagy a felhőzet, még ma is félreállok a kocsival, akár fényképezőgép nélkül is kiszállok, s nézem öt-hat percig. A környezetemben élők mindig mondták, kicsit fura vagyok, de azt hiszem, nem tehetek róla: másként látom szabadszemmel is a világot, nekem egy mohás kő többet jelent, mint a legtöbb embernek. Ahogy telik az idő, javulnak a fotóim és persze egyre többet tanulok, így a bennünket körülvevő világot talán úgy is megmutathatom, ahogyan a legtöbben nem látják.”