Új templomok a Mura mentén 1. - Molnári

Az akkori tótszerdahelyi plébános Harangozó Vilmos, aki ellátta Tótszentmárton, Molnári és Semjénháza fíliáit is, a falvak óhajára előbb Molnáriban, majd Tótszerdahelyen, aztán Semjénházán is a templomépítés élére állt. Az említett horvát falvak közül csak Tótszentmártonban áll történelmi templom, sőt ez Dél-Zala egyetlen megmaradt gótikus épülete, a többi faluban nem volt a hitélet folytatására alkalmas templom. A Zalai falvak templomainak történetét, szépségét, mai valóságát bemutató sorozatunkban külön fejezettel adózunk a Mura mentén felépült új templomoknak, azért is, mert olyan épületek készültek itt, amelyek akár évszázadokig is meghatározó létesítményei lehetnek az őket létrehozó falvaknak.

Molnáriban is a Mura határozta meg a határfolyó mentén élők életé, a nevét is innét kapta, az ötvenes évekig működtek malmok a térségben. Molnári története az 1321-es első írásos említés óta bőséges tárháza annak a kitartásnak, az e helyhez való ragaszkodásnak, amely megtartotta, mindig újjáépítette a települést. A középkorban plébániája is volt Molnárinak, de ez késői szervezésű lehetett, mert a Holub József történész által felhasznált pápai tized jegyzékben nem szerepelt, plébánosát 1542-ben említették először. Szigetvár eleste után a török ismét végig rabolta a vidéket, s a folytonos támadások hatására a környék csaknem teljesen elnéptelenedett. A vár is állt a faluban, a 16. század közepe körül egy nemesi udvarház köré épült, fő feladata a későbbiekben az volt, hogy a stájerok által fenntartott bajcsai főkapitányság számára a Grazból a Murán érkező utánpótlást itt rakják ki. 

A rendszerváltozás után Molnáriban is megalakult a helyi önkormányzat. Gyakorlatilag három részre szakadt a volt tótszerdahelyi tanácsi körzet. A volt székhelyközségen kívül önálló önkormányzati hivatalt alakított Tótszentmárton, s ugyan ­csak így tett Molnári és Semjénháza is. Templomunk nem volt, csak egy, a húszas években épült kápolnájuk, ami előtt három hetente a szabadban volt a mise. Ezért építették fel amint lehetett, 1990-ben a Rózsafüzér Királynője-templomot.

Az építkezés mikéntjéről a beszámolókat megőrizte lapunk archívuma. 1990. január 8-án megjelent cikkből idézünk: „Templom épül Molnáriban, a falu központjában. A munkákat ez év tavaszán kezdték el, s a falu lakossága társadalmi összefogásának köszönhetően szépen haladnak az építéssel. Ottjártunkkor a tornyon munkálkodtak a szakemberek. Az 1990. október 8-i, hétfői számában pedig ezt olvashatjuk: „Új templomot szenteltek Molnáriban. A múlt év júniusában rakták le Molnáriban a templom alapjait, s tegnap már felszentelték. Harangozó Vilmos tótszerdahelyi plébános a kezdeményezők élére állt, a helybeliek társadalmi munkáját, adakozását pedig Andrasek József szervezte elsősorban. A szép kis templom kivitelezői munkáit az azóta polgármesterré választott elöljáró, Dobos Béla, helybeli építész technikus irányította, a kivitelező pedig a falu lakossága volt.”

Dr. Konkoly István szombathelyi megyéspüspök, akit a hívők nagy tömege fogadott a következőket mondta: Tudom, hogy eddig havonta itt, helyben csak egy misétek volt, az is mostoha körülmények között. Köszönöm valamennyiötök áldozatát, a több mint kétmillió forintos társadalmi munkát, az anyagi adományokat, ami még külföldről is érkezett. Szeressétek nagyon ezt a templomot, töltsétek meg minden vasárnap.” 

Nem sokkal később, 1991. február 9-én a lap egy újtemplomi miséről is riportot közölt: „A templom vadonatúj, nincs féléves sem. A hit, amely életre keltette, épületté formázta a téglát, habarcsot - megvan kétezer éves. S a közösség: fiatal. Harangozó Vilmos római katolikus lelkipásztor szerint az építés alatt kovácsolódott igazán össze Molnári közössége. Számára ekkor derült ki, hogy amit az emberek megcsináltak, megépítettek, azt sajátjuknak is érzik... Így a templomot is, amire sokáig kellett várnia, s még többet áldoznia a falunak, míg Káldy Gyula építész terveiből valóság lett. Mielőtt elkészült, a miséket az útkereszteződésben tartották húsvéttól októberig – „s az emberek vagy eljöttek, vagy nem” - mondja Harangozó Vilmos tisztelendő, hozzátéve: „templom nélkül nincs vallásosság… A régiek kilométerekre is eljártak, de ez ma már nem így van...” 

A templomépítés ötletét a plébános hintette el a hívek között, akik azonnal - szinte teljes egyetértésben - támogatták a kezdeményezést. Szükségük lévén rá. Ezzel egyidőben szerették volna a tótszerdahelyiek is felépíteni a templomukat, de Harangozó plébános előbb a molnáriak akaratát karolta fel. „A tótszerdahelyiekkel megegyeztünk, hogy először a molnárit építjük fel, ha a hívek is akarják. Akarták! A felszentelése után másnap megkezdjük itt is az építkezést. Ez már aznap megtörtént”

Harangozó Vilmos nyugalmazott esperesplébános élete 77-ik évében jár, 1987 és 2006 között szolgált a mura menti falvakban, tavaly ment nyugdíjba a kőszegi plébánia éléről. Visszaköltözött szülőfalujába, a vasi Szentpéterfára, ahol meglátogattuk, beszélgetésünkkor szinte újra élte a harminc évvel ezelőtt történtekeket: 

- A molnári építkezés megkezdésének reggelén munkára készen állt vagy ötven ember ásóval, lapáttal, de még nem voltak kezünkben az alapozási tervek. Ezekért el kellett mennem a Balaton mellé az építészhez, az emberek meg várták a megérkezésemet, mint zsidó a messiást. Már délután volt, amire hazaértem, mégis este hét órára befejeztük az alapozást. Hogy milyen volt az emberek hozzáállása? Volt egy kommunista beállítottságú lakos, aki nyíltan kimondta: „itt pedig templom nem lesz.” Azt válaszoltam, amig az én népem akarja, felépül a templom. S láss csodát, az alapozás első napján a templomtagadó is többiekkel dolgozott. A templomért az összefogás olyan volt, hogy az egész falut eggyé kovácsolta. 

Most Marton István plébános szolgál a körzetben, így szól a templomról:

- A torony egy részének faburkolatát azóta már kicseréltük az egyházmegye segítségével és a hívek adakozásából vörösrézre. Saját erőből megtörtént a templom külső és belső falainak festése, nagyrészt társadalmi munkával. Idén pályázati támogatással lehet továbblépni: szükséges a kórus külső mellvédjének kicserélése, az ajtók, ablakok kezelése, a kórus mennyezetének szigetelése. Sajnos fogynak ezek a falvak is, de örömteli, hogy mindig van lelkes csapat a templom környezetének rendben tartására csinosítására. Ilyenkor viszont mindenki, aki csak erre jár, bizonyára gondol  a saját lelkének „karbantartására” is!

A falu polgármestere Kósa János arról is szól, hogy a templomuk tavaly elmúlt harminc éves, de az érte létrejött összefogás azóta sem lankad:

- Ez az épület településünkön a legfontosabb ingatlan: nem véletlen elhelyezkedése sem, a falu központjában, az egykori Inkey-kúria helyén épült fel. A falu ékköve lett fizikai- és átvitt értelemben is. Mai ésszel elképzelhetetlen az a megmozdulás, amely 31 évvel ezelőtt – egy régi világ összeomlása, s egy új korszak kezdete idején – létrejött és ennyire meg tudott mozdítani annyi embert, kortól, nemtől, vagy meggyőződéstől függetlenül. Bízom benne, hogy sokáig fogja őrizni hitünket, ami azt is jelenti számomra, hogy mindig lesz itt szentmise, és lesz annak sok nyitott fülű hallgatósága is.