Mozgássérültként az El Caminóra készül Csatordai Csaba

Igaz, másra nem is telik, hiszen nem dúskál a földi javakban, csak komoly kuporgatások árán tudja előteremteni a „fapados” költségekre szükséges eurót is. Lehet, hogy sokan lekicsinylően legyintenek, mondván, ma már nem olyan nagy „durranás” az El Camino, hiszen évente több mint százezren, köztük közel ezer honfitársunk is végigjárja. Csakhogy Csatordai Csaba mozgáskorlátozott, prózaibban fogalmazva: rokkant, a járadékát a Mozgássérültek Zala Megyei Egyesületének 6 órás munkaidőben dolgozó alkalmazottjaként egészíti ki.

- Tény, az anyagi helyzetem enyhén szólva siralmas, ráadásul özvegyként tíz éve egyedül gondoskodom a most egyetemista lányomról és a Ganz-suliban frissen végezett technikus fiamról. Szóval be kell osztanom minden fillért, de ha tele lenne a zsebem pénzzel, akkor is a nehéz, a klasszikus, az igazi zarándokutat választanám. Nem a feltűnési viszketegség motivál. Bár profitálni is akarok belőle, de nem anyagilag, hanem lelkileg, érzelmileg. Először magam, aztán remélem építkeznek belőle mások is – osztotta meg reményeit Csaba, akivel először munkahelyén, az egyesület irodájában beszélgettünk.

Persze bizonyítani is akar. Először önmagának. Hogy igenis képes legyalogolni azt a közel ezer kilométert, akkor is ha közben csillagokat lát a fájdalomtól. Megmutatja, hogy nem lenézni, jobb esetben sajnálni kell a fogyatékkal élőket, hanem lehetővé tenni, hogy egyenrangú, teljes jogú emberként maguk boldoguljanak. Ehhez először, jegyezte meg szomorúan, sokak szellemi akadálymentesítésére lenne szükség. Példájával szeretné felrázni az önsajnálatból a begubózott, magányos sorstársait is, bizonyítva, hogy önmaguk és korlátaik legyőzésével igenis képesek rendkívüli dolgokra is.

Csabáról egyébként „nem sír le”, hogy rokkant, nem sántít, nem jár bottal. Mint mondja, a gyaloglás nem esik nehezére, sőt, szüksége van rá, ráadásul a legolcsóbb sport, azt még megengedheti magának. Át is sétáltunk a nagytemplom előtti térre, hogy megnézzük az Egerszeg vár makettjét – remélhetően az út során hasonló látványosságban „élőben” is lesz része. Útközben, ha a léptein nem is, a testtartásán látszott az egészségestől eltérés. Cirka 20 évvel ezelőtt támadta meg a ma még gyógyíthatatlan betegség, az „SPA”, a spondylarthritis ankylopoetica, másnéven a Bechterew-kór, ami a gerincet alkotó és a keresztcsonti ízületek olyan folyamatos gyulladásos megbetegedése, amely egyre súlyosabb tünetekhez, mozgáskorlátozottsághoz vezet. A gerinccsigolyák közötti ízületek és szalagok fokozatosan elmeszesednek, emiatt az évek során úgynevezett „bambusznádgerinc”, vagyis botmerev gerinc alakul ki. A tünetek és a fájdalom a keresztcsonttól folyamatosan, megállíthatatlanul felfele halad. Emiatt Csaba is állandó gyógykezelésre, gyógyszerezésre, fájdalomcsillapításra szorul.

- Hogy el tudjam viselni a fájdalmat, injekcióznom kell magam. Ez egy kicsit megnehezíti majd az utamat, mert a szert hűtve kell tárolni, ezért hűtőtáskát mindenképpen vinnem kell magammal. A zarándokszállásokon biztosan lesz majd hűtőszekrény, ahova betehetem a gyógyszert és újrafagyaszthatom a jégakkukat. Persze ezen kívül is elég fejtörést okoz majd az úti holmi összeállítása, hiszen a beteg gerincemen kell majd cipelnem a hátizsákot, semmi feleslegest nem vihetek magammal. A túracipőt is jól meg kell választanom, hogy ne törjön már 10 kilométer után vízhólyagot a lábamra. Hogy mit várok ettől az úttól? Hogy megismerjem mostani valómat. A képességeimet, a korlátaimat, a gátlásaimat. Hogy szembesítsem magam a félelmeimmel. Hogy enyhüljenek a kisebbségi érzéseim. Hogy bebizonyítsam, igenis le tudom győzni gyarló emberi önmagam, a hibáimmal, a fájdalmaimmal, a kétségeimmel együtt.

Az El Camino a világ harmadik legfőbb keresztény zarándokútja, s bár nem csak vallásos emberek járják végig, Csabát a betegsége mellett a hite is vezérli.

- Tragédiák sorozata miatt az egész életem addigi forgatókönyvét kihajíthattam a kukába. A betegségem előtt sportoló voltam, talán innét a makacsság, hogy nem adom fel. 10 évvel ezelőtt leukémiában meghalt a feleségem, pár hónap múlva az édesapám, két gyerekemmel egyedül maradtam. Hiába a közgazdász diplomám, a beteg emberért nem tolonganak a gazdag cégek. Addig is vallásos ember voltam, de nem koptattam túl sokat a templomok küszöbén. Mint történni szokott: a bajban kapaszkodót találtam a hitben. A zarándokút gondolata a tragédiák kezdete óta foglalkoztatott, s most először látszik megvalósíthatónak. Nagykanizsai barátnőmmel közösen tervezzük, ő 2015-ben egyszer már végi járta az utat, vannak tapasztalatai és segít nekem. A lányom barátja is teljesítette az El Caminót, ő is ellát jó tanácsokkal.

Csatordai Csaba egyébként nem tőről metszett zalai, a Csongrád-Csanád megyei Szegvárról költözött Göcsejbe, most a megye tetején, a Kandikó közelében Dobronhegy egyik „szegében” él. Mindig egy kicsit gátlásos, zárkózott ember volt, s a betegség nem segített a helyzeten.

- A betegség, a fájdalom megváltoztatja, sok mindenre megtanítja az embert. Először is a türelemre. A favágást például az egészségesek izomból – hipp-hopp végzik. A mozgássérültek másként és lassabban, de ők is megoldják. Bízom benne, hogy az El Caminót is megoldom. A magam módján és tempójában. Már edzek rá, járom a szépséges zalai dombok, erdő, mezők gyalogútjait és túrázunk Nagykanizsa környékén. Most ott tartok, hogy meg tudok tenni naponta 10-15 kilométert, az El Caminón átlag napi 30-40 megtett kilométerre lesz szükség ahhoz, hogy egy hónap alatt Santiago de Compostelaba, a város Szent Jakab sírját rejtő katedrálisához érjünk.

A terveik szerint szeptemberben kelnek útra, akkor már nem olyan elviselhetetlen a hőség. Addig marad a spórolás az edzés és a remény, hogy a járványveszély nem húzza át a számításaikat.