Egy testvérpár végzetes napja a szécsiszigeti várban

A 17. század végi, a Magyar Királyság területét a török megszállás alól felszabadító háborúk lezárultával, a Rákóczi-szabadságharc végével bekövetkező békeidőszak lehetővé tette a kormányzat számára a lakónépesség jogi státuszának tisztázását, annak a megállapítását, hogy mely személyek, családok jogosultak a nemesi kiváltságokra. A cél az volt, hogy a továbbiakban kizárólag azok tartozzanak a kiváltságos rend sorába, akik hitelt érdemlően bizonyítani tudják nemesi származásukat, az erre nem képesek pedig az „adózó nép” soraiban járuljanak hozzá a közterhek viseléséhez. A vármegyék által végrehajtott nemességvizsgálatok során mind okirati bizonyításra, mind tanúvallomások felhasználására sor kerülhetett.

A tanúkihallgatások egyik érdekessége, hogy a meghallgatott – gyakran magas életkorú – személyek alkalmanként hosszú évtizedekkel korábban történt eseményekre is visszaemlékeztek. Így ezeknek a vallomásoknak a segítségével akár még a törökkor végének időszakába, a végvári katonák világába is bepillantást nyerhetünk, ha csak egy-egy kiragadott momentum, epizód erejéig is. (Ennek természetes magyarázata, hogy a végvárakban jelentős számú birtoktalan kisnemes katonáskodott, emellett a 17. század során számos végvári vitéz részesült földbirtok adományozása nélküli nemesítésben, címeres nemeslevelet szerezve maga és leszármazottai részére.) Természetesen figyelembe kell vennünk azt is, hogy ezek a visszaemlékezések az időmúlás okán pontatlanok, hiányosak, a tanúvallomás funkciója miatt pedig irányítottak is lehettek; mindezek ellenére értékes forrásoknak tekinthetők.

1743-ban a Kerkakutason élő Gyenese-unokafivérek, József, György és Ádám – akik az ősük részére II. Ferdinánd által 1622. augusztus 2-án adományozott, Győr vármegyében még az év decemberében kihirdetett armálisra hivatkoztak – nemessége ügyében két tanúkihallgatásra is sor került. 1743. február 11-én nyolc, míg 1743. február 24-én két személy vallomását rögzítették. A család származásával, történetével kapcsolatos ismereteiket előadó tanúk Szentgyörgyvölgyön, Kerkakutason, Nemesnépen és a Vas megyei Iklódon élő nemes férfiak voltak.

Az első alkalommal meghallgatták Csótár Márton idős szentgyörgyvölgyi nemesembert is. Az aggastyán életkoraként 95 esztendőt jelöltek meg a jegyzőkönyv készítői, amely szám előtt a circiter latin kifejezés (jelentése: mintegy, körülbelül) rövidítését olvashatjuk. Az ebből a korból származó forrásokban az emberek életidejére vonatkozó adatok nem mindig hitelesek, ami érthető, ha figyelembe vesszük azt, hogy gyakran a vallomást tevő emberek maguk sem tudták, hogy pontosan mikor születtek. Mindenesetre valóban idős, az 1600-as évek közepén világra jött ember lehetett a tanú, hiszen nemcsak a három unokatestvér apját (János, Mihály és Péter testvéreket) és közös nagyapjukat, Mártont, hanem még dédapjukat, Gyenese Istvánt is személyesen ismerte. Sőt, hallomásból még arról is tudott, hogy dédapjuk apját is Mártonnak hívták, és ez a Márton – aki Győr vármegyéből Szécsiszigetre került, és ott katonáskodott – szerezte a család nemességét. Maga Csótár Márton is tartózkodott fiatal korában Szécsiszigeten, és ezzel kapcsolatban egy olyan eseményt adott elő a Gyenese család múltjára vonatkozóan, amelyet még matuzsálemi korban is jól fel tudott idézni. Eszerint a Gyenese-dédapa, István fivérei, Gergely és Tamás – akik talán apjukhoz, Mártonhoz hasonlóan maguk is végvári katonák lehettek – egy alkalommal ebéden voltak a szécsiszigeti véghelyen Ferenczy Pál kapitánynál. Ekkor olyan kettős szerencsétlenség történt, amely élénk nyomot hagyott Csótár emlékezetében. A Gyenese-fivérek ugyanis „szerencsétlenül elvesztek jelenlétében a tanúnak, mivel Tamás, hogy az kapitány házátul kijött, az grádicsrul (lépcsőről) leesvén, szörnyű halállal megholt, Gergely pedig az lovára ülvén, lefordulván lovárul, kengyelibe szorult az lába, paripája megölte.”

A szécsiszigeti végház a 17. században a Kanizsával szembeni végvidék részét képező, közepes méretűnek számító palánkvár volt. A szécsiszigeti hadnagyként, illetve kapitányként is említett Ferenczy Pál végvári tiszt több levele is fennmaradt a Batthyány család levéltárában. Legkorábbi ismert levelét 1681-ben írta Szécsiszigetről gróf Batthyány Ádámnak, míg az utolsó ismert szécsiszigeti keltezésű üzenetét 1695-ben küldte Gyöngyösi Nagy Ferencnek, a Kanizsával szembeni végek vicegenerálisának. Ez alapján úgy becsülhetjük, hogy az 1743-ban vallomást tevő Csótár Márton egy fél évszázadnál korábbi, tragikus nap eseményeit emelte ki a múltnak mélységes mély kútjából. Az idős szentgyörgyvölgyi kisnemes előadása jól példázza az emlékezetünk, gondolkodásunk működési mechanizmusát is: életünk napjainak lassan hömpölygő folyamából a valamely szempontból fontosnak ítélt, vagy éppen rendkívüli, nem mindennapos események bukkannak fel és őrződnek meg hosszabb távon.

A törököket kiűző felszabadító háborúkat – amelyek eseményei közül megyénk szempontjából mérföldkő Kanizsa 1690-ben történt visszafoglalása – követően a volt végvárakban katonáskodók és leszármazottaik a békeidőszak civil társadalmába beilleszkedve gyakran lakóhelyet is változtattak megélhetésük biztosítása érdekében. Így tettek a 17. század végének szécsiszigeti végházában játszódó történetünk szereplői is. Az 1743-as tanúkihallgatási jegyzőkönyvekből tudjuk, hogy a Gyenese család Kerkakutason telepedett meg; Gyenese István – a szerencsétlen véget ért fivérek testvére – „Szécsi Szigethbül följött lakni Kerkakutosra”, ahol aztán ő, majd családja árendásként, azaz bérlőként gazdálkodott. A szécsiszigeti kettős haláleset szemtanúja, Csótár Márton famíliája ősi fészkében, Szentgyörgyvölgyön élt, ami légvonalban tíz kilométerre sincsen Kerkakutastól, így nem meglepő, hogy figyelemmel tudta kísérni a volt szécsiszigeti katonacsalád leszármazottait. A szécsiszigeti vár hadászati funkcióját elvesztette, az épület egy részének felhasználásával építtette meg kastélyát a gróf Szapáry földesúri család a 18. században.