Dr. Gárdos László főorvos: A koraszülöttmentésben nincs egyszemélyes siker

A végeredményt, csakúgy mint a csapatsportokban, a leggyengébb láncszem teljesítménye határozza meg, a titok nyitja tehát a kiváló kollégákban keresendő.

Az általa vezetett osztály pedig bővelkedik a jó szakemberekben, ezt bizonyítja országos hírneve is. A kis betegeknek tehát valóban nincs oka félni: a legjobb kezekben vannak. Az itt bevezetett új módszerek közül sok ma már a hazai kórházi gyakorlat alapját képezi. Így a nagyfrekvenciás vagy a noninvazív lélegeztetés, azaz, hogy a levegőt nem csővel, intubálva, hanem maszkon keresztül az orron és szájon át juttatják az aprócska babák tüdejébe. S itt már akkor anyatejjel táplálták a koraszülötteket, amikor máshol még infúziót és tápszert kaptak. Gárdos László, aki csecsemő és gyermekgyógyász, neonatológus, valamint csecsemő- és gyermekintenzív szakorvos képesítése mellett gasztroenterológus végzettséggel is bír, egy külföldi konferenciáról hozta az ötletet, melynek nyomán a 2000-es évek elején hazánkban elsőként tettek mellre egy 700 grammos kanizsai kislányt (aki nem mellékesen ma már orvosegyetemre jár). Azóta kiderült: az anyatej annyit javít a koraszülött babák túlélési esélyein, mint egy új gyógyszer vagy a lélegeztetőgép.

Újító törekvések és szervezőképesség

Gárdos László úgy véli, amikor dr. Rubecz István főorvos utódjául választotta, s ő 2007-ben egyik pillanatról a másikra átvette tőle az osztályt, nem azzal tűnt ki, hogy okosabb, jobb gyerekgyógyász mint a többiek, hanem újító törekvései és szervezőképessége végett.

Amikor a pályaválasztásra terelődik a szó, azt mondja: nem gyermekorvos édesapja miatt választotta e hivatást, hanem talán azért, mert hatodévesként számára „a legkevésbé rokonszenves gyerekgyógyász is szimpatikusabb volt a többi klinikán, más szakmákban megismert orvosoknál”.

– Utólag jöttem rá: a gyerekgyógyászok valószínűleg nem jobb emberek, ám ahhoz, hogy egy kisdedet meg tudjanak vizsgálni, meg kell nyerniük maguknak, a hangulatuktól függetlenül mindig kedvesnek kell lenni. Büszke vagyok rá, hogy a gyermekgyógyászat az utolsó olyan diszciplína, ahol az embert egészben kell látni, gyógyítani, „mindenhez” kell érteni, és nemcsak a 16 éves kamasz, hanem az 500 grammos koraszülött esetében is.

Az egyetemen mikrobiológia, immunológia volt a kutatási területe, e ma divatos témákkal akkoriban nem sokan foglalkoztak. Ő is csak egy rendkívüli ember, kutató, Kocsis Béla mikrobiológus indíttatására vált majdnem elméleti szakemberré. S bár a diploma megszerzése után több egyetemi intézettől kapott állásajánlatot, „a katonaság miatt ez szkippelődött, ahogy a gyerekeim mondanák”.

Együtt, csapatban

Zalaegerszeget Rubecz főorvos miatt választotta, mert úgy hírlett: szigorú, de szakmailag nagyon jó. Neki pont erre volt szüksége.

– Ahhoz, hogy valakiből jó orvos váljék, két dolog kell: jó tanítómesterek és jó munkatársak. Nekem szerencsém volt. A főorvos úr mellett Vincellér Mária főorvosnőtől tanulhattam a szakmát, hasonló kvalitású és elkötelezettségű kollégák társaságában. Amikor valakinek mindennap meg kell küzdenie az igazáért, az a biztos fejlődés útja. Itt az osztályon állandóan megkap az ember mindenfajta visszajelzést, még főorvosként is. S bár kellemetlen, amikor ellent mondanak és nem is szeretem – mosolyodik el –, ugyanokkor, ha valaki mindig egyetért, azzal nem sokat segít. A csapatom erőssége, hogy nem én vagyok a legjobb gyermekgyógyász, hasonló vagy jobb kvalitással sok kollégám bír, és évről évre érkeznek újabb, tehetséges fiatalok. Nálunk egyszemélyes siker nem nagyon létezik, a koraszülött intenzíven ugyanis nem(csak) az a feladat, hogy pár perc vagy óra alatt elvégezzünk egy életmentő beavatkozást, hanem hogy sokszor hónapokig hiba nélkül gondozzunk egy extrém éretlen, pár száz grammos koraszülöttet. Ez 24 órás csapatmunka, s a sikerben a nővéreknek legalább akkora – gyakran több – a szerepe, mint az orvosoknak.

Amikor a „nagy tettekről” kérdezem, szerényen mosolyogva hárít.

Számos sikertörténet van, s olyan is előfordul, hogy a tankönyv és a józan paraszti ész alapján meg kellett volna, hogy haljon a kis beteg, és mégis életben marad. A szülő sokszor utólag sem tudja meg, ebben mekkora szerepünk volt; és ez így van jól…

Gárdos László 2010-ben alapította a Koraszülöttmentő- és Gyermekintenzív Alapítványt – a Zalai Prima díjjal járó összeg nagyobbik részéből. Amikor az okokat firtatom, azt mondja: a kórházban szükség volt egy ilyen szervezetre, az pedig „nem nagy dolog, ha az ember a talált pénzt felajánlja”.

Sprint után életmentés

A főorvos életében központi szerepet tölt be a sport, e sorok írója elsősorban az edzőteremből s a futópályáról ismeri. Ahogy orvosként, úgy sportolóként is megszállott: ha az edző olyan tempót diktál, képes „meghalni” a pályán, de nem adja fel. Előfordult, hogy azért késett edzésről, mert elemet kellett eltávolítania kis páciense gyomrából, de olyan is volt, hogy egy hatalmas sprint után vágódott kocsiba, hogy a koraszülöttmentővel időben odaérjen Szombathelyre. S miután családja minden tagját sikerült „elcsábítani”, heti három-négy alkalommal együtt „szenved” az edzésen mindenki. Úgy tartja: a rendszeres sportnál kevés jobb családi program van.

Felesége gyógypedagógus, aki a biztos hátteret adta, s bár a családfő igyekszik cáfolni, a szülői példa gyermekei pályaválasztására is hatással volt: két gyermeke is egészségügyi vonalon tanul tovább, és legkisebb, most érettségiző lánya is segítő hivatást választ.

Balatoni gyerek, velemi, kőszegi felmenőkkel

Gárdos László balatoni gyerek, velemi, kőszegi felmenőkkel. Büszke zalaiságára. Zalaegerszegen ugyan éveken keresztül keszthelyinek érezte magát, ma már egerszegi identitása nagyon erős, de a 25, Káváson eltöltött év után a lelke mélyén már falusinak érzi magát. A kávásiak nyíltsága, őszinte barátsága, segítőkészsége átformálta a városból jött ember értékrendjét, kötődéseit. Szabadidejében a kerti munka mellett számos háziállat gondozása segíti elfelejteni a mindennapok gondjait, feszültségeit.

– Mikor ideköltöztem, majdnem minden háznál volt állat, mára megfogyatkozott a számuk. A falumbelieket szoktam néha „heccelni”: ha így megy tovább, lassan én leszek a „legnagyobb paraszt” a faluban, mert már csak nálam maradnak jószágok…