Ébredezik a „bakonyi Gyilkos-tó”

A Magas-bakonyi Tájvédelmi Körzetbe a Zircet Pápával összekötő úton lehet eljutni. Bakonybélre érkezve a történelemmel is találkozunk, a település eredete Szent István koráig nyúlik vissza. Az egykori szellemi központ napjainkban is igyekszik megfelelni örökségének, nyüzsgő élet fogadja az érkezőt és délelőtt is alig lehet már parkolóhelyet találni a Gerence-völgyi autóspihenőben. A bakancsos erdőjárók kedvelt kiindulópontján több túraútvonal is keresztezi egymást. A környék megismerését jól felfestett jelzések segítik. A Gerence-patak barátságos arcát mutatta, míg esőzésekkor, vagy hirtelen olvadáskor láthatóan próbára tette erejét partjain. Kicsiny, de erős fából készült hídján néhány lépéssel egy csodálatos világban találtuk magunkat.

A kék kereszttel jelzett útvonalon indultunk medvehagyma között kacskaringózó föld­úton, ami néhány méter után egy völgyszurdokba fordult, és szép lassan elkezdett emelkedni. Csak pont annyira, ami ahhoz szükséges, ne felejtsük el, hegyek között járunk. A 3,5 kilométeres úton 160 méteres szintkülönbség legyőzését írták jóvá a műszerek. A teljesítés idejét mindenki maga dönti el aszerint, mennyit szándékozik eltölteni a csodák felfedezésével. Az út két oldalán az eróziónak köszönhetően láthatóvá váltak a fák kígyóként tekergőző gyökerei. Dacosan kapaszkodnak a néhol vörös színű talajba, arrébb sziklákat roppantottak szét az életben maradásukért. Első pillanatra szerencsésebbnek tűntek azok a társaik, amelyek homokos talajban nőhettek, de a felázott földből közülük fordította ki a legtöbbet az erős szél. Hatalmas robajjal dőlhettek el és törtek mindent, mi eléjük állt. A földön heverő ágaik immár új életközösségeknek adnak otthont.

Az avarból gombák törnek elő, míg az ágak közt erdei énekesmadarak találtak otthonra. Szemünk minden nyiladéknál önkéntelenül a magasba tévedt. Mint egy gótikus katedrális oszlopai, úgy vitték a bükkök erős törzsei a tekintetet a magasba, ahol az ágak boltívként borultak a lent járók fölé. A lombkorona nélkül még jobban látszott a természetnek a városból kiszakadó nagyhangú emberekre csendet parancsoló ereje. Tiszteletet ébresztettek a tetőn az évszázados fák mindenkiben, az előző generációk által meghagyott „szépmagőrző” fák és a sudár vörösfenyők. Rövid lejtős szakasz következett, melynek végén bokrok takarásából át-átcsillant a víztükrön játszó napfény a helyes utat mutatva.

A Hamuházi-séd mesterséges gátja mögötti, vaditatónak szánt vízből mára egy szép tó lett. Az egykor itt állt égeres csonkjai még bírják a víz támadását, és a tóból kiállva némelyiken növényzet is megtelepedett. A gőték és a békák mellett immár halak is élnek itt, köszönhetően a madaraknak, amelyek szintén színes fajgazdagságot mutatnak. Minden évszakban érdemes felkeresni a tavat, mert a változatos növény- és állatvilággal együtt a látvány is változik. Este, mikor sötétség ereszkedik a tájra, az erdő neszeit a békák kuruttyolása kíséri, és a késői utazó fényszennyeződéstől mentesen gyönyörködhet a csillagos égboltban.

Reméljük, még sokáig megmarad a természet szépsége. A turisták többsége ezért nem várt a szemétgyűjtők kiürítésére. A felesleges csomagolóanyagot táskájába tette és elhozta a hegyről, hogy amikorra teljesen felébred téli álmából a Gyilkos-tó és még többen felkeresik, mindenki ilyen tisztán és érintetlenül találjon rá.