Oszlányi Kornél – katonának kiváló, embernek példakép

Vitéz Oszlányi Kornél vezérőrnagy, a hős harcos és parancsnok két világháború kiemelkedő főtisztje, akinek emberi nagysága, humanizmusa megmutatkozott a háború utáni nehéz időszakban, a szegénységben élő katonája gondviselésében is.

Az önfeláldozó, nemzetvédő katonáink példamutató hazafisága iránytű lehet ma is az utódok, a felnövekedő ifjúság számára. Egyszerű sorkatonáktól a főtisztekig számtalan magyarunkat hozhatnánk példaként ennek bizonyítására. Egyike a legméltóbbaknak vitéz Oszlányi Kornél ezredes, később vezérőrnagy, akinek két világháborús hősi helytállásához hasonlót kevesen mondhatnak el magukról.

Számtalan kiválóan képzett katonatisztet bocsátott ki a világhírű budapesti Ludovika, közülük is kiemelkedik a kaposvári, 1893-as születésű Oszlányi Kornél. Az élet katonai pályát szánt neki, a kassai hadapród iskolából kikerülve 18 évesen már a császári és királyi (K.U.K) 52. gyalogezred soraiban harcolva találjuk, ahol a századparancsnoki beosztást is elérte. Az I. világháborúban, a kelet-galíciai Novicánál 1917. júliusában tanúsított önfeláldozó és bátor magatartásáért 24 évesen elnyerte a Tiszti Arany Vitézségi Érmet. De ott volt 1939 márciusában, már alezredesként Kárpátalja visszafoglalásánál is.

A Kassát ért légibombázás, valamint Rahónál a vasúti szerelvényünk repülőgépes megtámadása, géppuskázása több halottat eredményezett, ami után Bárdossy miniszterelnök bejelentésével a hadiállapot beállt Magyarország és a Szovjetunió között. A szombathelyi III., a pécsi IV. és a miskolci VII. hadtestből kialakított 2. Magyar Királyi Honvéd Hadsereg bevagonírozott és Lengyelországon keresztül a szovjet harctérre indult. A szombathelyi III. hadtest részeként a nagykanizsai 9. könnyű hadosztály 1942. április 29-én indult el, amelynek parancsnoka Oszlányi Kornél ezredes volt. Kiérve az ellenséges területre, a kijelölt cél eléréséért folyamatosan harcolva, komoly veszteségeket elszenvedve, a tyimi áttörést követően elsőként érték el a Don folyót, felállási pontjaikat. A folyamatos hídfőharcok – hősi helytállásuk ellenére – megtizedelték az állandó szovjet támadásokat kivédeni kényszerülő hadosztályt. A németek Moszkva alatti, majd sztálingrádi kudarca után minden pillanatban várható volt a többszörös haditechnikai és emberi túlerőt birtokló szovjet haderő megindulása.

Ez a tél beálltával be is következett az 1943. január 12-i, doni áttörés néven elhíresült átfogó katonai támadással. Ami ezután történt, az csak a borzalom szóval jellemezhető reálisan. A III. hadtest parancsnokának, gróf Stomm Marcel vezérőrnagynak a hadtestet feloszlató és hazatérésre ösztönző parancsa ellenére Oszlányi ezredes 9. könnyű hadosztálya a menekülő (január 19-én már állásaikat elhagyó) magyar és német alakulatok utóvédjeinek utóvédjeként még 12 napig állásaiban maradt, visszaverve az állandó szovjet támadásokat, felmorzsolva két szovjet hadosztályt. Óriási emberveszteségei árán sok visszavonuló magyar egységet mentett meg a haláltól, vagy a majdnem azonos eredményű hadifogságtól.

Kemény kézzel, szigorú fegyelmet megkövetelő parancsnoki példamutatással vezette tovább hadosztálya harcait, noha január 28-án Turovónál az első vonalban kettős géppisztolyos karlövést és géppuskás haslövést szenvedett el. Az első nagy gyülekezőhelyen, Sztarij Oszkolban Steinhardt László tartalékos főhadnagyot – a háború után később Miklósfa szigorú, de igazságos iskolaigazgatóját – adták mellé kísérőként. Innen 5 nap múlva német repülőgép vitte hadikórházba a hadosztályparancsnokot.

A doni harcokban mutatott példaértékű hősies magatartásáért egyetlenként megkapta a legnagyobb katonai kitüntetést, a Mária Terézia-rend Lovagkeresztjét. De harcolt később országa megvédéséért 1944-től a Kárpátokban is.

S vajon miként méltó Oszlányi Kornél az alcím második részében rá illesztett „embernek példakép” jelzőre? Szóljon erről egy szegény, Somogy megyei, nemesvidi parasztcsaládból származó katona története, a hadtestparancsnok sofőrjéé, akit saját fiának tekintett, és szerette volna gyermektelensége miatt adoptálni őt. De beszéljen erről a hadosztályparancsnoki sofőr, Nagyfi Sándor idősebb leánya, Godetz-Nagyfi Éva, aki hosszú évtizedekig húgával együtt megtapasztalhatta a két férfi – az óriási rangbeli különbség ellenére fenntartott – barátságát. Godetz-Nagyfi Éva őrzi édesapja világháborús relikviáit, az 1944-től a szovjet hadifogságból szüleinek küldött tábori lapjait, korábbi katonai fényképeit. Valamint a hadifogságból visszatért édesapja és volt parancsnoka levelezéssel felújított barátságának emlékeit (e levelezés a Rákosi- és a kezdeti Kádár-rendszerben nem volt veszélytelen).

A menekült Oszlányi Kornél is megszenvedte a hadifogságot, de szerencséjére ez amerikai volt, amely révén ausztriai, majd németországi éveket követően 1951-től az USA lett a végleges otthona. Így kerülte el legtöbb tábornoktársa sorsát, a 301-es parcellát. A két család kapcsolata megújult, bár személyes nem tudott lenni, de a Cleveland és Nemesvid közötti rendszeres levélváltások és az évente küldött nagy ajándékcsomagok sokat jelentettek a nélkülöző Nagyfiéknak.

Nagyfi Éva levélrészlete is erről tanúskodik: „Közben eljött 1956. Első osztályos lettem. Akkoriban söpört végig a világon a borzalmas gyermekbénulás járványa. Vakcina elérhetetlen távolságban. Édesapánk, Nagyfi Sándor tudta, mit kell tennie. Tudta, hogy a Föld másik oldalán élő barátja nem hagyja cserben. Kb. 2 hónapon belül ismét csomag érkezett. A nemesvidi kis falunk körzeti orvosa, dr. Kapitány Imre a felesége asszisztálásával be is oltotta az iskola alsó tagozatos diákjait, köztük bennünket is a testvéremmel. Édesapám az iskola vezetésén és a falu orvosán kívül soha senkit nem avatott be az önzetlen tettébe, nem is szivárgott ki semmi. Milyen szerény, névtelen hős volt a mi apánk! És Oszlányi Kornél vezérőrnagy, aki szintén bebizonyította segítőkészségét, tisztaszívűségét – a harctéren túl is.”

Éva az 55. általános iskolai találkozóján mondta el először a járványtól való megmentésük történetét. A folytatáshoz tartozik, hogy az édesapa, Nagyfi Sándor, aki a gépek szerelmese volt, egy ezzel kapcsolatos balesetben fiatalon, 1960. márciusában meghalt. Feltételezzük, hogy erről Éva édesanyja Oszlányiékat értesítette, amit bizonyosan keserű szívvel fogadtak.

„Erről a nyárról bennem a mai napig egy ismeretlen fekete ruhás idősebb és egy fiatalabb hölgy látogatásának emléke él. Sokféle hasznos ajándékot hoztak, és papírba csomagoltan sok pénzt is átadtak édesanyámnak, akivel egymás nyakába borultak sírva. Milyen érdekes az élet... Apám 1960-as halálának évében ez a csodálatra méltó katona, mély emberi érzésekkel teli önzetlen segítő barát, november 16-án, 67 éves korában viszonylag fiatalon elhunyt.”

Gyógyír a beforratlan sebre, hogy a hazájáért sokat tevő katonát és igaz embert – bár nem magyar földben nyugszik – halála után 33 évvel, 1993-ban posztumusz altábornaggyá léptették elő. A leírtakat semmi sem illusztrálja és összegzi jobban, mint a nemesvidi Nagyfi-utód, Éva asszony záró levélsorai:

„Hadd hajtsak fejet és állítsak emléket ezzel a kis írásommal édesapámnak –Nagyfi Sándornak – és igaz barátjának Oszlányi Kornélnak, emberi nagyságuk, önzetlenségük előtt”.