Élet a zalaköveskúti bivalyok között

Szabó László, Magyarország egyik legnagyobb független befektetési szolgáltatójának tulajdonosa jó érzékkel bízta a fiatal párra a farm gondozását immár kilenc éve. Hétvégente ő is hazajár, és szemrevételezi a birtokot. Munkájukat további négy mezőgazdasági szakember segíti.

Könnyen odatalálunk az alig harminc lelket számláló, Kehidakustány melletti településhez. A vendégháznál egy komondor fogad, vele később még barátkozunk. A fiatalokkal együtt gyalogolunk a hatalmas elkerített mezőre, ahol a csorda komótosan egy irányba indul, mintha láthatatlan jelnek engedelmeskedne. Azonnal kiderül a mozgás oka: a traktor finom szénát szállít, ideje az evésnek, majd a kérődzésnek. Pedig már kezdünk örülni, hogy mi vagyunk rájuk ilyen hatással. György séta közben lelkesen mesél a faj eredetéről. Jelenleg hetven tenyésztehén és a borjak együtt alkotják a kétszáz fős állományt, amely kezdetben csupán 18 volt. Tenyészbika mindig csak egy van. A macsóságnak (nem tűr meg más bikát maga mellett) megvan a maga előnye és hátránya. Mindenesetre nem irigyeljük, akad némi elfoglaltsága ennyi nőstény között.

– Csupán ezer éve őshonos a bivaly Magyarországon, Ázsia az igazi hazája. Népvándorló eleink először igavonásra, szántásra használták az állatokat, akkora erő volt bennük, hogy könnyen feltörték a kemény földet – meséli az egyébként informatikus végzettségű, fotózást kedvelő fiatalember. Gyermekkorát az erdélyi havasokban, a természetben töltötte. – Olaszországban nagy kultúrája van a bivalytejnek, abból készül a mozzarella sajt. Ott a bivaly igazi trend, a borok, kávésdobozok címkéjén is visszaköszön. A gasztronómiában egyre inkább teret kap a bivalyhús, amely nem sokkal drágább, mint a szarvasmarháé. Itt, a farmon azokat az egyedeket hagyjuk tenyésztésben, amelyek kezesek, nincs velük gond. Alapvető célunk a fajtamentés. A II. világháború után alig kétszáz darab volt az országban, néhány éve szerencsére többen úgy látták, hogy foglalkozni kell velük, egymásra találtak a tenyésztők. Mára hétezer fölött van a hazai állomány. Kijelenthetjük, hogy megmentettük ezt a fajtát. Minden egyed vérét levesszük, genetikai bankunkat folyamatosan frissítjük. Bikaválasztásnál figyelembe vesszük a vérvonalat, így egyre erősebb és szebb a csorda.

A zalaköveskúti bivalyok nem maguktól lettek ilyen szelídek, a szarvasmarhafélék közül egyébként ők tisztelik legjobban gondozójukat. A 800 kilós jószágok között úgy sétálgatunk, akár egy baromfiudvarban. Előkerül a lóvakaró, Zsófi babusgatja őket, akár a cicákat. Az állatok hálásan simulnak hozzá, némelyik lefekszik. Hihetetlen, de az örömtől könny csillog a szemükben. Mindegyikhez másképpen kell közeledni, az egyéniség hamar megmutatkozik. Kiderül, a gyenge simogatás mit sem ér, erősebben kell, különben rovarként érzékelik az érintést. Bőrük kemény, néhol az iszapfürdőzésnek köszönhetően foltokban kihullt a szőr. A parajdi sóbányákban régen bivalybőrből készült tömlőkkel húzták fel a sót, mert csak az bírta egyedül.

– Télen-nyáron szabad tartásban élnek a 250 hektáros területen az állatok, a télen használt részen van egy fedett beálló, ha zordabb az idő – mondja Zsófia, aki a keszthelyi egyetemen végezte a ménesgazda- és a lovastúra-vezetői képzést. – Nyáron inkább az erdőkbe húzódnak. A hideg beálltával kizárólag szálastakarmányt adunk nekik. Nagyon erős a csordaszellem, ha elindul egy tehén valamerre legelni, a többiek követik. Ellési szezonban előfordul, hogy a borjakkal a völgyben marad egy „óvó néni” tehén, ugyanis jellemző rájuk az úgynevezett dajkásítás. Van olyan tehén, amelyik három-négy borjút szoptat. A bivaly későn érő állat, hároméves kor előtt nem ismertetjük meg a bikával. Amikor kihozzuk a borjakat, vannak hatalmi harcok, és rangsort állítanak egymás között. Van egy 24 éves tehenünk, az már szép kor, egyébként 25-30 év az élettartamuk. Állandó foglalkozást igényelnek. Ha valamelyik akaratos, akkor határozottabban bánunk vele, de semelyiket nem bántjuk.

Zsófia hozzáteszi, a környékbeli falvak lakói hamar elfogadták őket. Bár a farm nem állatsimogató, ám előzetes bejelentkezés alapján szívesen fogadnak gyermekcsoportokat, felnőtteket, családokat egyaránt. Mint mondja, öröm látni, ahogy a kamaszok kiszabadulnak a kőrengetegből, megnyugszanak ebben az idilli környezetben, és saját szemükkel láthatják, milyen a felelősségteljes állattartás. Időközben felsétálunk a farm másik részéhez, ahol a bivalyszaporulatot, a fák között békésen legelő magyar tarka szarvasmarhákat és a szürke marhákat vesszük szemügyre. A parlagi szamarak és a lovak meg sem rezzenek érkezésünkkor, egy szamárcsikó felbátorodva ismerkedni kezd, persze hogy őt is meg kell simogatni. Hajnalban megellett az egyik magyar tarka tehén, a pár órás boci kíváncsian nézeget a még ismeretlen világra. Búcsúzóul a vendégháznál a termetes komondor üdvözöl bennünket, lábunkra ül, mintha marasztalna. A ház felett hortobágyi racka juhok legelnek, a kos külön szomorkodik, ellési időszakban sajnos el kell különíteni az amúgy békés állatot. A parlagi kecskék vidáman ugrándoznak a fényképezőgép előtt. A kertben két befogadott kotorékeb vizslat minket kíváncsian. A láthatóan jól tartott macskák ugyancsak odajönnek. György meséli, néhány éve ismeretlenek a birtok előtt dobozban hagytak kiscicákat. Az ivartalanított állatok azóta ugyancsak családtagok. Fotós kollégámmal együtt alig vesszük észre, de elröppent majdnem három óra, ideje visszaindulni a „civilizált” világba. Nehezen, de búcsút veszünk vendéglátóinktól és idilli környezetüktől.